Túra Alicantéba – 3. rész

Szöveg, képek: Kiss Zoltán

Olvasónk sportos spanyolrszági túrájának befejező részéhez értünk, amelyben Zoli az R1-es nyergében eléri a céllálomást, Alicante városát. Az első részben az Olaszországig vezető – korántsem eseménytelen – utat mesélte el, a második napon pedig Franciaországig jutott. Innen folytatódik az élvezetes beszámoló, amely rávilágít, hogy milyen élmények várnak az emberre, ha egy vérbeli sportmotorral vág neki a több ezer kilométeres útnak…

Reggel francia reggelit ettem. Nagyon finom omlettet adtak, és már indultam is tovább La Jonquera irányába. Alig vártam, hogy elhagyjam a franciákat. Habár a kicsit sziklás és kopár táj, ami a hegyeket váltotta fel, igen tetszett. Főleg mert az autópálya dombra fel-le, jobbra-balra döntős szakasza volt a túrának. Csak hát kb. 160-nál gyorsabban nem lehetett haladni. A 160 még épp az a tempó, ami mellett az ember még simán elalszik az unalomtól. Némi szlalomozással, gumimelegítéssel azért meg lehet úszni elalvás nélkül. Szóval mikor megláttam, hogy La Jonquera, nagyon boldog lettem, hogy vége a döcögésnek…

A spanyol oldalon igencsak elengedte magát mindenki. Olyan volt, mint egy fellélegzés. Nem tudom, kinek van szigetes tapasztalata úgy 2000 környékéről, amikor még nem volt olyan sok szabály, nem volt olyan sok biztonsági őr, és nem volt olyan sok reklám. Mikor beléptél, az olyan “most felszabadultam” érzés volt. Begurulni Spanyolországba ehhez nagyon hasonló  volt. Kívánom mindenkinek, hogy megtapasztalja! Másrészt a táj nagyon szép. Tiszta dzsungel! Lehet azt is jelenti.

A spanyol autópályák hibátlanok. Szélesek, se göröngy, se úthiba, se repedezés, se rendőr. Barcelonáig egy pár rendőrrel találkoztam, ők is ebédeltek. Épp velem együtt! La Jonquera-tól egyébként egy Porsche Turbóval karöltve előzgettük az autókat. Mielőtt megálltam tankolni, elhúztam mellette és intettem neki kedélyesen, jelezve, hogy ez azért jó élmény volt. Mikor lehajtottam, láttam a tükörben, hogy megáll ő is a benzinkútnál. A kocsiból először egy fekete magassarkú csizma kacsintott ki, ami egy gyönyörű lábhoz tartozott. A lábak pedig egy aranyos 30-as szöszihez. Dögös volt, de nem lestrapált, kellemes teremtés… Hát egy biztos, hogy ő sem kétkezi munkával kereste meg a verda árát. Kacsintott egyet és rám mosolygott (ennyit elértem), majd megkérte a benzinkutas srácot, töltse tele. Mivel nekem tovább tart a tankolás, láncfújás,  komplett olajcsere(!), ő hamarabb lelépett a kútról. A legszebb nő volt, akit valaha volán mögött láttam, és tudott is vezetni!

Az autópályákat imádni lehet Spanyolországban (és nem csak a pályákat, de a közutakat is). Hegyes-dombos vidék, sok elnyújtott kanyarral, kevés rendőrrel. A városok körül nagyobb a forgalom (és itt akár rendőrrel is lehet találkozni), de két nagyváros között (a fizetős szakaszon) igen kevés, lehet haladni rendesen. A traffipaxokat előre jelzik. Az idő nagyon jó! Valencia és Alicante között olyan meleg volt, hogy a nyakamat égette a levegő még 230-nál is. Ez már talán túl jó! Az aszfalt hibátlan (nem csak az autópályákon), nem töri fel a jég és jó minőségűre csinálták. Olyat is lehet ám! A benzinkutak kicsit ritkán vannak, van, ahol akár 50 kilométerre is egymástól, így figyelni kell. Viszont sokat segít, hogy minden benzinkút előtt 1-2 kilométerrel van egy tábla, amin fel van tüntetve a következő 5 benzinkút és annak távolsága, valamint a legfontosabb üzemanyagok árai. Igen intelligens megoldás!

A célállomás, Alicante…

Barcelona után találkoztam egy német motorossal. Régen a Balatonhoz járt nyaralni a családdal. Most, hogy a gyerekek kirepültek és a felesége elment, inkább Spanyolba jön motorozni. Látta, hogy magyar rendszámom van, ezért szólított le. Nagyon jófej volt, igazi chopperes! Kopasz fej, hosszú szakállal, majd’ a hasa közepéig ért. Mély, kemény hang, kb. 50-55 éves lehetett, kb. 190 centi és 125 kiló. Igazi motoros. Gratulált, hogy odáig elgurultam. Ő is sokat jött azért, mert már az 1600-adik kilométer körül járt. Megegyeztünk, hogy azért az se semmi! Kezet fogtunk és tovább mentünk.

Alicante előtt van az autópályának egy olyan szakasza, mint az új M0-s. Hosszában mart! Nem tudom, ki találta ki, de én személy szerint nem kedvelem. Kúszik rajta a motor kifelé. Nem hiszem, hogy biztonságos. Szerencsére nem hosszú szakasz.

Délután értem Alicantéba. A városon belül olyan sima az aszfalt, hogy egy komolyabb gázadásra az első kanyarban megforog az R1 hátsó kereke. Tehát óvatosan gurultam, és jól leizzadtam a nagy melegben és a kevés menetszéltől. A hotelemet elég nehezen találtam meg, mert az úttest másik oldalán kerestem, miután visszafordultam és a városból kifelé hajtottam, könnyebben megláttam.

Két nappal az interjú előtt érkeztem. Aznap délután még volt időm szétnézni a városban, és másnap ráhangolódni a szokásos HR-es kérdésekre. Másnap az interjú jól sikerült, és még volt időm fürdeni egyet a tengerben.

Ez itt a spanyol tengerpart, Alicantéban

Úton hazafelé inkább volt időm megállni és nézelődni. Persze én inkább motorozok, mint fotózok, sajnálom az időt. Túl sok a macera, mire újra el tudok indulni. Tervezem egy olyan nagyfelbontású fényképezőgép beszerzését, ami legalább FullHD képeket csinál, pici, valahogy a sisakra lehet rögzíteni, és lehet exponálni vagy bal kézzel a sisakról, vagy a kormányról bárhonnan, és azt fotózza le, amerre fordítom a fejem. Ez még nincs meg, csak terv.

Visszafelé úton Franciaországban volt egy kis gond, amellett, hogy az egyik hotelben igen áporodott, állott tengervíz szagú (kikötő szagú) víz folyt a csapból, hiába engedtem fél órán keresztül. A láncom igen gyorsan kezdett nyúlni, Nimes előtt kb. 70-80 kilométerrel vettem észre. Nimesig – ahol megszálltam – azért kibírta, de csak óvatosan mentem, 80-90-nel az autópályán. Ott szerencsére másnap a yamahások elküldtek egy helyi alkatrész szaküzletbe, ahol 170 euróért fel is tettek egy újat.

Megálltam visszafelé a Francia Riviérán és Monte Carlóban szétnézni

Monte Carlo épp olyan, mint gondoltam, egy ékszerdoboz. Gyönyörű, de zsúfolt. A Casino téren annyi ember van, hogy csak oldalazva lehet betolakodni. Az emberek betülekednek, csinálnak egy fotót és haladnak tovább. Én kihagytam (annyira nem nagy durranás, hogy keressek emiatt egy parkolót, betolakodjak, majd ki és vissza a mocira). Próbáltam végighaladni az F1-es versenypályán, csak viccből. Lehetetlennek bizonyult. Rengeteg az ember a járdákon és az utakon. Sok útfelújítás,  forgalomelterelés és építkezés volt. Rengeteg az autó. Egyébként az egy négyzetméterre jutó szuper sportautók száma itt a legmagasabb Európában. Viszont az egy deci ásványvízre jutó eurók száma is itt a legmagasabb! Volt lehetőségem mindkettőt megtapasztalni. Muszáj volt vennem ásványvizet. Legalább 50 fok volt, iszonyú erős napsütés. Én meg fekete bőrruhában izzadtam. Az eladó azt mondta, 2 euró 50. Húú – gondoltam – jó drága lesz az a fél liter ávíz, de szükségem van rá, ha nem akarok elájulni. Erre a fazon előhúz egy 2 decis üveget a hűtőből! Hű bammeg! De muszáj volt meginnom. A következő benzinkúton a városon kívül megálltam, ittam, ettem és tankoltam. Itt már nem €2,50 volt a 2 deci víz!

Természetesen ugyanazon az úton jöttem haza Magyarországra, annak ellenére, hogy megfogadtam, nem lépek újra az olasz A4-re. Mivel meleg volt, a kabátomból egy frankó vitorlát csináltam, ami tartotta a súlyom egy részét. Így már majdnem elviselhető volt a 130-as tempó. Azon a 360 kilométeren párszor volt alkalmam végiggondolni, mit kezdenék azokkal a testnevelésből felmentett, íróasztal mögött ülő politikusokkal, akik kitalálták, hogy egy autópályán 130-as tempóra kényszerítik a szerencsétlen embereket, csak mert lusták olyan oktatási rendszert kialakítani, ami kiszűri azt a 3-5% bénát, felelőtlenül vezetőt, stb., akik alkalmatlanok biztonságos közúti közlekedésre. Az ő részükre (politikusok) is ki kellene találni valami hasonló kínzást! Csak gurulnának 100 kilométert 130-as tempóban, és ha majd utána 3 napig fájna a csuklójuk, talán tudnának értelmes szabályokat is hozni. Na mindegy! Lehet, nem tudnának, mert tök bénák!

Az egy négyzetméterre jutó szuper sportautók száma itt a legmagasabb Európában…

Miután hazaértem, kb. másfél hétre rá kiderült, hogy megkaptam a munkát. Úgyhogy jöhettem vissza augusztus végén – a francba – természetesen szintén motorral. Ezúton is köszönet a csomagküldő szolgálatnak, akik időben szállították a csomagomat utánam, mindazt a két bőröndnyi cuccot, amit nem sikerült felpakolni az R1 hátsó ülésére. Második nekifutásra bruttó 36 és fél óra alatt teljesítettem a 2600 kilométert (egyik nap reggel 9-kor indultam, másnap este fél 10-kor értem ide, és természetesen közben – első nap este – aludtam egy jót). Az időn lehetne még javítani bőven, ha a magyar M0-s, az olasz A4-es, és a komplett francia autópálya teljes szakaszán kicsit lazítanának a rend szigorú őrei. Sajnos szerintem ezek az évek az utolsók, amikor egy jobb motorral még valamennyire jót lehet motorozni. Szóval javaslom mindenkinek, használja ki, amíg lehet, mert egyre inkább közeledik a nyugatot már sanyargató, szigorú 130-cal döcögés időszaka Kelet-Európában is.

A Sevillai AFF Training idénre maradt. Ha még itt leszek, akkor bevállalom azt a 2 hetes tanfolyamot, ahova szintén motorral megyek, természetesen. Ha van jelentkező, lehet csatlakozni. Elsősorban saját motorral rendelkező, ejtőernyőzésben érdekelt hölgyek társaságát várom. ;-)) Hölgyeim, jó ha tudják! A hosszú túrák jót tesznek a bőrnek. A sok vesztett, kiizzadt folyadék jól megtisztítja a bőrt!

Kellemes túrázást kívánok mindenkinek! Zoli

Ha Te is szívesen olvasnád vissza nálunk a (túrale)írásodat, akkor…