Csatlakozz hozzánk

Ti írtátok

Ti írtátok: Balesetem története, 3. rész

Befejező epizódjához érkezett Olvasónk története, melyben balesetét és annak tágabb értelemben vett körülményeit taglalja – ezután teljes képet kaphatunk mondanivalójáról, üzenetéről…

Közzétéve

ekkor

rsv reborn
ICON AIRFLITE MPS

Olvasónktól

Lassan véget ér a szezon, talán a történetemre is itt az idő pontot tenni. Ezt a pontot én magamban az Euroringen helyeztem el a múlt héten, ahol sikerült több ízben is megfordulni idén. Ott készültek az alábbi képek is. Szeptember 1-jén töltöttem be a 35-öt és ugyanezen a napon született meg a kislányom, Míra – ő is szülinapi baba lett, akárcsak DennyM kisfia, Bende. Ez tehát már egy új fejezet kezdete, de sosem felejtem el, hogyan és miken keresztül jutottam idáig, és ebben milyen szerepe volt a motorozásnak.

Előzmények
Az első rész: Olvasónkkal sajnos megtörtént az, amit mindannyian szeretnénk elkerülni. Elbeszélése nem csupán leírja az eseményeket, jóval mélyebb a mondanivalója ennél: egy baleset története, kissé másképp
A második rész: Az ébredés után pontosan tudtam, mi történt velem: balesetet szenvedtem – folytatódik Olvasónk elbeszélése balesetéről, annak utóéletéről, és annál sokkal többről…

A harmadik rész következik – a képeken már a baleset után megjavított motor szerepel

A legsötétebb óra

Eddig a pontig se volt könnyű, de a legsötétebb óra még hátra volt. Egyik éjszaka iszonyatos fájdalmak kezdtek gyötörni a hasamnál és a mellkasomban. Van az a fájdalomszint, amit el lehet viselni, mert az ember fel tudja rakni egy polcra az elméjében, és az élet megy tovább. Ilyenkor tudatában vagy a fájdalomnak, de kontroll alatt tudod tartani és bízol benne, hogy hamarosan elmúlik. Ez a fájdalom már nem volt kontrollálható. Egy állandó feszítés volt, mely mellett minden lélegzetvétel egy harc, minden perc egy újabb kihívás volt.

Nem tudtam úgy helyezkedni az ágyban, hogy kevésbé fájjon. Felülni is megpróbáltam, mire a főnővér halálra váltan rohant oda, hogy mit képzelek, nehogy már kiessek neki az ágyból. Nyugtatgatott és arra kért, próbáljak meg aludni. Hiába minden, csak egyre rosszabb lett. Nem volt egyetlen rejtett sarok sem, ahová gondolatban elmenekülve a tudatomat ki tudtam volna vonni az aktív szenvedés alól. A depresszió klinikai definíciójának megfelelően képtelen voltam egy elfogadható jövőképet konstruálni az elmémben.

Megcsapott a pokol szele: a puszta lét elfogadhatatlan és kibírhatatlan volt, de ami ennél is rosszabb, hogy nem volt reményem arra, hogy jobb legyen. Bármit megtettem volna, hogy megszűnjön ez az állapot. Életemben talán először őszintén kívántam a halált. Aktívan kerestem, hogy hol lehet becsukni az ablakot, leállítani a programot, blokkolni a szálat, killelni a processzt, ami életben tart.


Fejben addig hadakoztam a létezés ellen, míg végül nem maradt más a tudatomból, csak egy kis DOS ablak. Ebben az ablakban két sor jelent meg:

Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.

A 23. Zsoltár első két sora, ennyi maradt, mindössze ebbe tudtam kapaszkodni. A füves legelőket és a csendes vizeket soha nem éreztem ilyen távol magamtól, de próbáltam ismételgetni ezt a két sort.

Végül sikerült elmerülni a gyógyszerködös álomba. Amikor felébredtem, egy fiatal doktornő, Fruzsi állt az ágyamnál. „Mi fáj?” – kérdezte.

Fruzsi doki a főnővérrel ellentétben nem próbált meggyőzni arról, hogy nem is fájhat az nekem annyira, hanem inkább előkerítette azt az orvost, aki a kivezető csövet helyezte el a hasamban, illetve csináltatott gyorsan egy mellkasi felvételt. Kiderült, hogy a kivezető cső okozza a kibírhatatlan fájdalmat a hasamnál. Megigazították a csövet és máris csökkent a fájdalom. Az is kiderült, hogy a mellkasomban jelentős mennyiségű véres folyadék gyűlt össze, melynek leeresztéséhez Fruzsi doki egy ordas nagy tűvel oldalba szúrt. Majdnem egy liter folyadék nyomta a tüdőmet. Ahogy a folyadék távozott, úgy lett egyre könnyebb a lélegzetvétel.

A művelet után megkönnyebbülve megkérdeztem Fruzsi dokit:

– Mégis mi vitt rá arra, hogy komolyan vedd a panaszomat a fájdalmakról?
– Az, hogy láttam a válladon és a könyöködön a korábbi műtéti hegeket. Úgy ítéltem meg, hogy ha te fájdalomra panaszkodsz, akkor ott tényleg lehet valami.

Elmosolyodtam, ahogy felismertem a helyzetben a Jézusi párhuzamot. Harminchárom éves korában neki is hitt valaki (egy bizonyos Tamás), amikor meglátta a sebeit. Mondtam is:

– Már van egy sejtésem arról, milyen jó érzés lehet Istennek, amikor valaki hisz benne.

Teljesen kiszolgáltatott helyzetben voltam. A főnővér csak egy nyűgös betegnek nézett, akinek semmi nem jó. Aztán jött valaki, aki hitt a panaszomnak, mert a sebeim alapján erős jellemet tulajdonított nekem. Kevés dolog esett ilyen jól az életben.


Még bírnod kell

Bár leküzdöttem egy nagy akadályt, innen még nem volt egyenes diadalmenet a gyógyulásom. Nemhogy lineárisan felfelé haladó, de még monoton növekvő jólléti görbéről sem álmodhattam.

Voltak komoly visszaeséseim. Többször éreztem azt, hogy egy lépést teszek előre, majd kettőt csúszok hátra. A fájdalom, a vérszegénység, az állandó láz és a kiújuló légzési nehézségek között, úgy a negyedik-ötödik intenzíven töltött délután holtpontra kerültem. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, elfáradtam. Nem volt már meg bennem az akarás, hogy jobban legyek.

Az esti látogatási alkalomkor Pankára zúdítottam a reménytelenségemet. Ahogy Panka elkezdte önteni belém a lelket, összeszorult a szívem. Amikor mondta nekem, hogy mennyien szeretnek és számítanak rám – kiváltképp ő, a hangjából kihallottam, hogy a bajban kettőnk közül neki jutott a nagyobb teher. Attól a pillanattól kezdve, hogy a rendőrök felkeresték a rossz hírrel, hihetetlen nyomással kellett szembenéznie.

Kitűnően helytállt: a legapróbbtól a legfontosabbig minden ügyet intézett és kézben tartott, hogy nekem csak a gyógyulásra kelljen koncentrálnom. Azt gondoltam, bárcsak Istenhez fordultam volna ahelyett, hogy a saját reménytelenségem terhét is ráhelyeztem volna.

Talán a helyzet súlyára való tekintettel, vagy csak épp véletlenül, de Pirula és Bogyó a parancsnoki hídon előkerítették nekem Ákostól a Fénybe nézz című dalt. Kórházi tartózkodásom óta először végre egy új dallamot játszott a rádió. Mintha minden sor egy nekem címzett levél lett volna:

Mindig a fénybe nézz
Mert szebbet még soha nem láttál
Biztos a fénybe érsz
Ha fel tudsz állni, mikor elbuktál
Még bírnod kell
Nem felejtheted el
Hogy az a nyughatatlan szív
Lobog benned

Ha nem is másnapra, de a kilencedik napon már kis segítséggel tudtam újra járni. Első utam hova vezetett? Na hova? Természetesen a WC-re. A kényszerű ágytálazás után a porcelán fajansz álmaim netovábbját testesítette meg. Micsoda kincs volt az is!


Epilógus

Új nap kezdődött az intergalaktikus intenzív kórterem fedélzetén. A parancsnoki hídon Pirula kapitány éppen reggeli kávéját szürcsölgetve bámult ki az ablakon, miközben Bogyó közlegény egy lekváros fánk mellett sudokut fejtett.

– Bogyó közlegény, emlékszik még az aranyszálasra, akit két hete tettünk ki?
– Emlékszem Pirula kapitány. Éppen újra járni tanult, amikor kiraktuk az urológiánál. Mi van vele?
– Nézze csak, egész szépen javul. Már nem kapkodja a levegőt, egész hosszúakat sétál, sőt: a hétvégén óvatosan a Balatonban is megmártózott! Vannak még fájdalmai, de úgy látom,
egyre jobban van. Néhány hét és újra a régi lesz.
Bogyónak hirtelen eszébe jutott valami:
– Pirula kapitány, maga szerint az aranyszálas fog még motorozni?
– Nem is tudom. Maga mit gondol, Bogyó?

Bogyó gondolkodott kicsit, majd gombócfejét körbefutó, mégis szerény vigyorral válaszolt:
– Kapitány úr, nekem van rá húsz űrbuznyákom, hogy amint megkapja a veséjére a biztosítótól a kártérítést, már rohan is megvenni a BMW kétszáz lóerős világverő sportmotorját, az
S1000-et. Aztán azon poénkodik majd a barátainak, hogy csak az egyik veséjét kellett eladnia azért a motorért.
– Rendben Bogyó, állom a fogadást –
mondta a kapitány – de akkor már legyen száz űrbuznyák.
Én mást látok benne, szerintem megfontoltabb lesz. Ha fog is motorozni, biztosan máshogy teszi, talán sportmotor helyett valami visszafogott abb gépre ül. Esetleg már csak
versenypályán, hivatalos pályanapokon fogja kétkere kűn húzni a gázt, közúton pedig kizárólag autóval közlekedik majd. Ha valami komoly abb kártérítést kap, inkább befekteti,
nagyobb lakásba költözik, vagy csak kivesz egy hosszú fizetés nélküli szabadságot, hogy időt töltsön a családjával.

Bogyó csak forgatta a szemét, mint aki nem hisz a fülének.
– Kapitány úr, szerintem ezúttal maga nem figyelte meg rendesen az alanyt. De rendben, ha maga úgy gondolja, legyen száz ŰB. Az összeget kápéban kérem majd!
Pirula kapitány nyugodtan szürcsölt egyet a kávéjából.
– Azt majd meglátjuk, hogy kinek lesz igaza. Majd a Fény vezeti őt. Viszont nézze csak meg, mennyivel fényesebben ragyog mind ő, mind azok, akik kapcsolatba kerültek vele a baleset
okán! Az ápolók, az orvosok, a családja, a gyülekezete, a barátai közül milyen sokan a Fény felé fordultak a történtek miatt!
– Igen kapitány. Sokszor még azokon is látszott, akik egyébként elfordulnak a Fénytől, hogy valami elindult bennük – de legalábbis már gondolkodnak rajta, hátha van valami a
Sötétségen túl.

A kapitány kitekintett az ablakon, majd megjegyezte:
– Mintha most kicsit világosabb lenne, nem gondolja, Bogyó?
– Mihez képest, kapitány úr?
– Úgy általában. Mintha a Fény ma egy kicsivel közelebb lenne a Földhöz.
Bogyó közlegény tőle szokatlan bizonyossággal jelentette ki:
– Igen, kapitány úr. Minden nappal egyre közelebb van.

VÉGE – a szerző neve és címe a szerkesztőségben

MPS ALPINESTARS 2017

Comments

comments

Astone

Facebook

MPS Vespa-MV

INSTAGRAM

Kövess bennünket az Instagramon is!

KTM

Trending