Csatlakozz hozzánk

Ti írtátok

Ti írtátok: Balesetem története, 2. rész

Az ébredés után pontosan tudtam, mi történt velem: balesetet szenvedtem – folytatódik Olvasónk elbeszélése balesetéről, annak utóéletéről, és annál sokkal többről…

Közzétéve

ekkor

domjan adam baleset 2013.07.16.
MPS RAM MOUNT
ALPINESTARS OFF ROAD

 „Kezdet, végzet Egyik sem rejtély már”
(Ákos – A fénybe nézz)

A szerző levele – kommentár nélkül

DennyM búcsúztatása után néhány magvas gondolat kavargott bennem. Ha nem veszitek tolakodásnak, szeretném veletek megosztani.

Az jutott eszembe, hogy aktuális lenne folytatni a balesetem történetének (az első rész ITT! – a szerk.) közzétételét, hiszen a csattanó nem is hangzott még el. Tudom, a kommentek vegyes képet mutatnak, de szerintem csak azért, mert az Olvasók nem látják még a nagy képet.

Feltűnt, hogy Denny életíve és az enyém között rengeteg az átfedő elem: a motorok iránti szenvedély, a BME informatika szak, idegen nyelvek, programozás, vállalkozás, családalapítás. Leginkább az fogott meg engem a srácban, hogy nyilvánvaló hivatástudattal igyekezett átadni az embereknek egy olyan ismeretet, amiről meg volt győződve, hogy életeket menthet meg. Ebben a szenvedélyében osztozom leginkább, ugyanis hiszem, hogy én is olyan ismeretbe botlottam, ami közvetve és közvetlenül is életeket menthet.

Azt vettem észre, hogy miközben a motorozást tanuljuk, folyamatosan a fizika törvényeihez idomulunk. Megértjük és fokozatosan rábízzuk magunkat azokra az összefüggésekre, amik miatt gép és ember összhangba kerülve harmonikusan el tud fordulni az íven. Persze ehhez előbb el kell hinni, hogy az úgy is lesz. Szerintem ez igen jól mintázza az életet, aminek az összefüggéseit és mozgatórugóit megismerve juthatunk előre és teljesedhetünk ki.

DennyM búcsúztatása után csak a szomorúságot láttam az emberek szemében visszatükröződni. Ez motivál abban, hogy átadjak valamit, amiről tudom, mindenkin segíthet: azokon, akik elmentek és azokon is, akik itt maradtak. Én hiszem, hogy van Isten, aki akkor is kezében hordoz majd, ha meghalunk és elhagyjuk a földet. Van Isten, aki vigasztalást ad itt a földön, amikor a szívünk szétszakad a fájdalomtól, mert elvesztettünk valakit. Van remény és van vigasztalás! A megtapasztalásához csak meg kell érinteni a láthatatlan valóságot, rá kell bíznunk magunkat erre az Istenre. Nem nagy dolog, csak egy kis hit kell hozzá – ahogy a motorozáshoz is. 😉

Hálás lennék, ha a történetem folytatásával segítenétek abban, hogy ezt a tapasztalatot tovább adhassam azoknak, akiknek még szüksége lehet rá.

– a történet előzményei, a baleset körülményei cikkünk első részében

Miután magamhoz tértem, elmondták az orvosok, hogy nagyon sok vért vesztettem, hogy ki kellett venni az egyik vesémet, és hogy eltört négy bordám. Titokban azt reméltem, hogy felébredek és élem tovább az életemet, de ahogy haladt az idő, egyre biztosabb lettem benne: ez a valóság és nincs belőle menekvés. Az elmémmel nem tudom visszagörgetni, csak elfogadni azt.

Tudtam, hogy a János Kórház intenzív osztályán fekszem, de hogy ez mit jelent, csak akkor esett le először, amikor behoztak egy koporsóra erősen emlékeztető műanyag dobozt. Az egyik ápolónő odalépett az ágyamhoz, hogy elhúzza a függönyt.

– Nem szép dolog a halál, ezt maga nem akarja látni.
Ehhez hozzá kellett szólnom:

Szerencsére a halállal nekem nincs semmi problémám, mert ha a halál
árnyékának völgyében járok is, nem félek. Van velem valaki, aki
hatalmasabb a halálnál.
Rövid csend következett.
– Ezek szerint maga Istenhívő ember?
– Igen, az vagyok.
Egy másik ápolónő ezt meghallva odaszúrta:
– Azok után, amiket itt láttam, biztos vagyok benne, hogy nincs Isten.
– Dehogy nincs
– mondtam –
csak rejtve van a szemünk elől. Ahogy az anyaméhben a gyermek se
gondolná, hogy az anyán kívül, a születésen túl is van élet, úgy mi is
kételkedünk a halál utáni életben. Én viszont biztosan tudom, hogy a
halál után kezdődik csak az igazi élet.
– De aranyos –
mondta egy harmadik ápolónő – milyen őszinte, naiv hite van!

Nem
volt energiám kifejteni, hogy miért nem naiv az én hitem, de talán nem
is volt rá szükség. Pár órával később ugyanaz az ápolónő, aki az előbb
Istent tagadta, egy másik beteg halála után megtörten, őszinte bánattal
odafordult hozzám:

– Ádám, most mondja nekem azt, hogy van Isten!

A
megmaradt kevéske vér szinte megfagyott az ereimben. Ebben a kérésben
nem volt semmi gúny. Ez a nő egyszerűen vágyott hallani valamit, ami nem
természeti: ami hitből jön. A többi ápolónő tekintete is rám
szegeződött, szinte könyörgött a szemük.

Van Isten – mondtam.

Ennyi kellett csak. A kórterem hangulata egyből megváltozott, a reménytelenség helyén máris egy kis láng pislákolt, a reményé. Micsoda különbség ez a kis láng! Nem is tudtam, hogy a hittel, meggyőződéssel kimondott igazságnak ilyen hatalmas ereje lehet.

Néha már kimondottan fárasztónak találom, hogy intellektuális vitákban bizonygassam az embereknek, hogy van teremtő Isten, aki személyes, élő, szerető és elérhető. Persze, annak is van egy szépsége, amikor ok-okozati, fizikai, valószínűségszámítási, vagy éppen jogi-történelmi alapokon tudja az ember bemutatni, hogy Isten létezése szükségszerű. Abban az állapotomban egyszerűen képtelen voltam apologetikai okfejtéseken keresztül levezetni Isten létezését, de ez a két szó: „Van Isten” – ott és akkor elég volt.

A halál az emberek többsége számára tabu, de az intenzív osztályon a valóságnak egy olyan szerves része, mellyel nap mint nap konfrontálódni kell. Itt nincs hímezés, hámozás, YOLO (egyszer élünk), meg ilyen marhaságok. Látod, ahogy emberek örökre elköltöznek ebből az árnyékvilágból, és tudod, egy nap neked is lesz a halállal egy lemondhatatlan találkozód.

Épp a balesetet megelőző héten sokat gondolkoztam a halálról a 23. Zsoltár kapcsán, ahol Dávid király a halál árnyékának völgyéről ír. Tudom, hogy akárcsak Dávidnak, nekem nincs félnivalóm a haláltól. Nem azért, mert szeplő nélküli életet éltem, hanem mert Jézus barátom saját vérén bevásárolt engem a mennyországba. Akárcsak a bűnbánó lator, akit vele együtt feszítettek meg, és bűnbánatára válaszként a paradicsom ígéretét kapta Jézustól, én is ajándékba kapom az örökkévalóságot.

A háttérben hallottam megint a rádiót:
– Class FM? Jó napot kívánok, szeretném kérni a Mező Misinek azt az új számát.
– Igen, máris indul a Magna Cum Laudétól a Köszönet!

Csak ezt bírjam ki – gondoltam.


Hasadtudatás

Diri dündidű, diri dündirű, du-dáááj
Diri dündidű, diri dündirű, du-dááj, jájjájjájjááááj…
(Magna Cum Laude – Köszönet, gitárszóló)

Bármily meglepő, az intenzív osztályon töltött kilenc nap alatt nem a Class FM és Mező Misi okozta nekem a legnagyobb szenvedéseket – bár ők sem kíméltek. A fél testemet elborító, bénító fájdalom ellen intravénásan és epidurálisan belém locsolt három hektó Neodolpass, Nospa és egyéb fájdalomcsillapítók kőkeményen megbillentették a tudatomat. Azt vettem észre néhány nap után, hogy nem tudom megkülönböztetni az ébrenlétet az álomtól; a képzelgéseimet a valóságtól. A dolgok kezdtek összemosódni. Néha azt hittem, hogy még folytatódik az előző heti egyiptomi nyaralásunk. Máskor nem értettem, miért nem tudok felkelni. Volt, hogy meg voltam győződve, hogy az előbb még a kórterem átellenes sarkában lévő ágyon feküdtem. Az is előfordult, hogy nem értettem, milyen nyelven beszélnek körülöttem.

Ha sikerült valahogy elaludnom, akkor álmomban világokat jártam be, beutaztam az univerzumot, leéltem több életet. Megébredve arra gondoltam, milyen jó, hogy ennek az éjszakának is a végére értünk. Ahogy az órára pillantottam, jött a hideg zuhany: Te jó ég, alig egy órácskát aludtam! Messze még a reggel, addig több ilyen halálfutamot végig kell csinálni. Hajnali három és négy óra között volt az ébresztő, mosdatás és ágyneműcsere, mégis minden áldott nap megváltás volt, amikor eljött ez a pillanat. Azt jelentette, hogy legyőztem az éjszakát és új nap indul. Az új nap pedig elhozza Pankát, a szüleimet és az öcsémet, akikkel pár percet beszélgetve az elmém kicsit kitisztulhat, és talán nem őrülök meg teljesen.


Folyamatosan próbáltam elképzelni, hogy maga a kórterem hol lehet. Fák között egy erdő mélyén? Egy hegytetőn? Netán barlangban? Esetleg egy bérház belső udvarában? Egy űrhajó belsejében? Igen. Minden jel arra mutatott, hogy engem elrabolt egy intenzív kórteremnek álcázott intergalaktikus űrkapszula, melyet életre kelt gyógyszereim, Pirula kapitány és Bogyó közlegény irányítanak. Az űrkapszula belsejében az idő olyan mértékben lelassult, hogy szinte állt – ez nyilván a bekapcsolt és csúcsra tekert időlassító modul hatása. Ráadásul ez a két szerencsétlen egyetlen CD-t hozott csak el az intergalaktikus útra. Ezt onnan tudom, hogy folyamatosan ment a rádió és valamely rejtélyes oknál fogva csak egyetlen számot játszott egész végig.

– Helló Class FM, Robi vagyok. Kérek egy számot, mindegy melyiket, küldöm Lalinak szülinapjára!
– Szia Robi, máris játsszuk a Magna Cum Laudétól a Köszönetet!
Három percre rá:
– Sziasztok, kérném a Dire Straits-től a Money for Nothing című…
– Bocs, az nekünk sajnos nincs meg, de szóljon a Köszönet a Magna Cum Laude előadásában!
Azonnal utána:
– Halihó, le tudnátok játszani Beyoncé legújabb számát?
– Természetesen. Itt a Magna Cum Laude és a Köszönet!

És csak szólt, csak szólt az istenverte diri dündidű. Rohadjak meg, a végére már megkedveltem.


– folytatjuk
– a szerző neve és címe a szerkesztőségben

MPS AUTOMAG
MPS ALPINESTARS 2017

Comments

comments

Trending