Ti írtátok
Ti írtátok: Balesetem története, 1. rész
Olvasónkkal sajnos megtörtént az, amit mindannyian szeretnénk elkerülni. Elbeszélése nem csupán leírja az eseményeket, jóval mélyebb a mondanivalója ennél: egy baleset története, kissé másképp
Szöveg, képek: Olvasónktól
Kicsit göröngyös volt ez az utazás. Kharónt, a görög mitológia alvilági révészét valószínűleg éppen lekapcsolták a Sztüx folyó partját ellepő szemfüles NAV ellenőrök, mert a holtak szemére viteldíjként elhelyezett ezüstpénzek után elfelejtett részletes ÁFÁ-s számlát kiállítani – ő tehát nem jöhetett értem. A kínos helyzetre való tekintettel Szent Mihály kölcsönadta a lovát az utazáshoz, de mit tesz Isten, az élet-halál határról visszatoloncoltak.
A fináncok szerint a lónak nem volt érvényes műszakija és a forgalmiba bejegyzett telephely sem stimmelt. Sajnos úgy jártak el velem, ahogy régen a lótolvajokkal: A lábamnál fogva a ló mögé kötöztek, majd a farára csaptak – gyí, te! Két hétig meg sem állt velem a ló, húzott árkon-bokron és galaxisokon át, míg végre a János Kórház kapuján kilépve visszatérhettem az élők közé…
Ezért és az alábbiakban következő képzavarokért előre is elnézést kérek. Tudjátok, egy ilyen utazást nem könnyű feldolgozni. A kórházban ismertem meg Feri bácsit, aki mind az intenzív osztályon, mind az urológián ágyszomszédom volt. Feri bá épp a szemetet akarta levinni, amikor legurult a lépcsőn és csúnyán beütötte a fejét.
Egyik reggel szóvá tette nekem, hogy az éjszaka álmomban hánykolódtam és kiabáltam. Talán a tudatalattim így próbált megszabadulni a trauma okozta tehertől, de úgy éreztem, hogy tudatosan is ki kell adnom magamból a történteket. Az írás pont kapóra jött, nagyszerű terápiás lehetőséget nyújt. A halálközeli és testen kívüli élmények krónikája helyett egy életközeli, testen túlságosan is belülről megélt beszámoló következik.
Az intergalaktikus intenzív kórterem
Az intergalaktikus intenzív kórterem Pirula kapitány vezetésével bekanyarodott a Budapest első kerületében található Mészáros utcába. Bogyó közlegény első éles bevetésén állandóan a kapitány mellett ólálkodott, igyekezett minél többet megtudni és ellesni a rutinos rókától. Pirula kapitány ezt jobbára birkatürelemmel viselte, megpróbált minden kérdésre kielégítő választ adni.
– Kapitány, mi a mai itiner?
– Oké, Bogyó közlegény – sóhajtott Pirula kapitány megadóan – vegyük át még egyszer. Reggel Buda északi szegmensében vettük fel az első utast. Feri bácsira még emlékszik, ugye? Leesett a lépcsőről, beütötte a fejét. Most az alagút felé vesszük az irányt és felveszünk egy aranyszálast. Motorbaleset lesz. Éppen vígan halad egyenesen, de mindjárt elvágják az útját egy autóval.
– Aranyszálast? Mi az az aranyszálas?
– Bogyó közlegény, látom megint nem figyelt az eligazításon. Kezdjük akkor az elejéről: Minden ember a Fényből ered, de itt a földön Sötétségben élik a napjaikat. Az a céljuk, hogy visszataláljanak a Fénybe. A Fény elküldte az emberekhez a Lámpást, hogy az emberek számára megnyissa az utat, és azok visszataláljanak őhozzá. A Lámpás aranyszálakat osztogatott az embereknek. Aki elfogadja az aranyszálat, az egyrészt visszatalál Sötétségből a Fénybe, másrészt maga is Lámpássá válik és aranyszálat adhat bármelyik embertársának. Érthető a magyarázat?
– Aha, fényesen, Pirula Kapitány Úr, fényesen!
Pirula hirtelen nem tudta, hogy Bogyó ironizál, vagy csak alapból ilyen lökött, de inkább továbblépett.
– Na, szóval, egy ilyen aranyszálas felvétele mindig nagy esemény. Teljesen kiszámíthatatlanok, mert az aranyszálon keresztül össze vannak kötve a Fénnyel. Az ő felvételük mindig rengeteg papírmunkával jár, mert a Fény külön engedélye kell mindenhez, ami velük történik.
Rémálom, ha engem kérdezel. Csak az ügyeletes őrangyala, Colos eltávolításához fél éven keresztül mentek a levelek a Sötétség és a Fény között. Szegény Colos, annyira komolyan veszi a küldetését emellett az aranyszálas mellett, hogy két másik angyalnak kellett eltávolítania őt, hogy most hozzáférhessünk a védencéhez.
Bogyó kicsit elgondolkodott, majd kibökte:
– Ha a Fény ennyire szívén viseli az aranyszálasakat, akkor miért engedi, hogy egyáltalán fölvegyünk egyet? Miért nem védi meg őket?
– Nagyon jó kérdés!
Bogyót elöntötte a büszkeség, hiszen egy nagyon jó kérdést tett fel – igen, ez a kérdés, ami Pirula kapitány szerint nagyon jó, az ő elméjéből pattant ki! Pirula nekilendült, Bogyó pedig csak itta a szavakat.
– Az a helyzet, hogy nem tudhatjuk pontosan, miért jutott ide ez az aranyszálas. Minden eset egyedi és különleges. Talán a Fény ki akar munkálni valamit a jellemében, vagy egy új oldalról, ha úgy tetszik, új színben akarja megmutatni magát az aranyszálasnak. Egy biztos, hogy az aranyszálasnak ez javára válik.
Bogyó szerette volna summázni a hallottakat.
– Akkor ezek az aranyszálasak különlegesebbek, értékesebbek azoknál, akinek még nincs aranyszáluk, ugye?
– Dehogy Bogyó, szó sincs róla. Mindegyik ember egyformán tele van hibákkal, ugyanakkor mindegyik egyformán értékes is. Az egyetlen különbséget te magad mondtad ki: Van, aki megtalálta az aranyszálat, mások még nem. Még nem, de bárki bármikor elkaphatja a fonalat – ezt ne felejtsd el!
Pirula kapitány pozícióba állította az intergalaktikus intenzív kórtermet és 14-es fokozatra állította a lajharizátort, másik nevén az időlassító modult. Ebben az állásban minden földi nap alatt tizennégy nap, azaz két hét telik el a kórterem belsejében. Összevonta a szemöldökét és jelentőségteljesen ennyit mondott:
– Nézze Bogyó, kezdődik!
Ébredés
„Ember, kelj fel Tudod, hogy várnak Rád”
(Ákos – A fénybe nézz)
Mint Neó a Mátrixban, félig felülve, kapálózva próbáltam kitépni magamból a lélegeztető gép csöveit. „Felébredt!” – kiáltották, majd hozzám rohantak az ápolók. Köhögtem és fulladoztam, majd egyszer csak kikerült a torkomból a cső. Nagy megkönnyebbüléssel ennyit tudtam kinyögni:
– Hú, majdnem megfulladtam – ez rosszabb volt, mint a baleset!
„Hö hö, ez jó, aszondja rosszabb volt, mint a baleset” – hallottam vissza az ápolók irányából. Szólt valahol egy rádió, benne Mező Misi és a Magna Cum Laude köszöngette egy pohár bornak, hogy összehozta őket az utókornak. Hamar elszenderedtem. Mintha csak 5 másodperc telt volna el azóta, hogy az aneszteziológus az arcomra rakta az altatómaszkot, mégis nagyot fordult velem a világ.
Július 16-án csütörtökön 3 óra előtt valamivel egy megbeszélésre tartottam a lakáshitelünk kiváltása kapcsán. Sütött a nap, szép volt az idő, száraz volt az út és alattam a literes Aprilia superbike már elcsukott gázállásban ropogtatta az Akrapovic titán dobokat, ahogy a Mészáros utcán ereszkedtem lefelé a Krisztina körút irányába, az Alagút felé.
Ahogy motoron haladva folyamatosan olvasom a forgalmat, a saját feladataim megoldása közben gyakran veszek észre mások által elkövetett hibákat a közlekedés jelképesen értett zenei partitúrájában. Ezeket a hibákat eddig kivétel nélkül sikerült úgy javítani, hogy mire az érintett zenészek – köztük jómagam – a kritikus részhez érnek, a dallam úgy kanyarodjon, hogy ne keletkezzen éktelen kakofónia, hanem mindenki szépen, lágyan tovább tudjon haladni.
Ez alkalommal is észrevettem, hogy valaki csúnyán elkottázta a szólamát, de ezúttal nem volt időm se javítani, se figyelmeztetni. Ahogy az Audi szemből elém kanyarodott, egyértelmű volt, hogy a crescendo forte elkerülhetetlen a következő taktusban, nem fogok tudni megállni.
Az aranyszínre eloxált fékkart határozottan meghúztam, majd progresszíven növeltem a fékerőt, ahogy a számos pályanapi gyakorlás során már belém idegződött. A motor lassult, majd jött a filmszakadás. Az elém beforduló, tökig lesötétített A6-os Audi eleje mellett feküdve tértem magamhoz.
Összefoglalva: az I. kerületi Mészáros utcán közlekedtem a MOL kút irányából a Krisztina krt. felé, a buszsávban haladtam. Nem emlékszem minden részletre, az emlékeimet a szemtanúktól hallottakkal pótolom ki: egy kisteherautó mellé értem éppen, amikor a szemből jövő sávból balra kanyarodott egy A6-os Audi. A kisteher is erőset fékezett, én viszont már nem tudtam megállni: húztam egy nagy féket, aztán csatt. Így visszagondolva jobban jártam volna, ha sikerül átesni az autó felett, de nem így történt.
A jobb oldalammal rácsattantam az autóra az A oszlop magasságában, a szélvédőt pedig sisakkal be is buciztam a biztonság kedvéért. Nem volt nagy sebességű ütközés, de egy csúszással ellentétben itt nem voltak lassító és tompító hatások, ezért súlyos sérüléseket szenvedtem: A kisebb zúzódások mellett négy borda törése, tüdő és vese sérülés, ami miatt az egyik vesémet (pontosabban a megmaradt darabjait) el is kellett távolítani.
Kórházban két hetet voltam, ebből 9 napot töltöttem intenzíven. A teljes felépülésemig kb. 7 hónap telt el. Az Audi sofőrje elismerte felelősségét. A rendőrségi nyomozás ennek ellenére csak mostanában fog lezárulni, biztosítótól pénzt tehát még nem láttam – de hamarosan fogok, a motoron túl a vesémért is várható némi kártérítés.
A motort a biztosító totálkárra vette. Váz, motor nem sérült, így egyelőre saját pénzből helyreállítottam, most épp fényezőnél van – tehát újra gurulni fog.
A fizikai fájdalom hatására a testem vészüzemmódba váltott. A tudatom kiszűrt mindent, ami nem a túléléshez kapcsolódott. A motorkerékpár, mint szimpla tereptárgy, összetörve hevert tőlem 3 méterre, de nem érdekelt – az oldalamból sugárzó fájdalom mindent elborított. Nem kaptam levegőt, légszomjam volt. Erős benzinszagot éreztem. Kezem-lábam mozgott, ezért megpróbáltam felállni, de az erőm elhagyott. Valaki rám kiabált:
– Ne mozogj, maradj nyugton!
Ilyenkor alapszabály, hogy minél kevesebbet kell mozogni és a sisakot se szabad levenni, mert az gerincsérülés esetén végzetes következményekkel járhat. A légszomj miatt azonban olyan pánik fogott el, hogy le kellett vegyem a sisakomat. Összegyűlt a tömeg, valaki hívta a mentőket. Az állapotom látványosan romlott, zihálni kezdtem. Az emberek ilyenkor jellemzően elfordulnak, vagy távolról nézik az eseményeket, de egyszer csak megjelent felettem egy arc. Nagyjából negyvenes nő, nagy nyugalom és szeretet áradt belőle. Megfogta a fejemet, elkezdte simogatni a homlokomat és nyugtatgatni kezdett.
– Ne aggódj, minden rendben lesz. Bevisznek a kórházba és összeraknak, rendbe fogsz jönni, meglátod.
Hogy ki volt és honnan került oda, nem tudom – de olyan volt, mintha egy angyal szolgált volna felém. Akárhogy is, a szavai és a jelenléte mélységesen megnyugtattak.
Hamarosan megérkeztek a mentők. Adtak oxigént, alám rakták a két részből összepattintható hordágyat és már úton is voltunk a János Kórház felé. Itt már nem érzékeltem folyamatosan a körülöttem történő dolgokat, de pár foszlányt sikerült elkapni. Hallottam, ahogy az orvosok vitatkoztak felettem:
– Csináltassunk egy CT-t!
– Dehogy is, erre már nincs időnk!
– De igen! Meg kell néznünk, nem károsodott-e a gerinc, nyak vagy a fej. Ekkor közbeszóltam, hogy a fejem és a nyakam köszönik, jól vannak.
– Na, látják, a fejének semmi baja.
– Attól még igenis menjen a CT-be!
– Imádom, amikor itt tanakodunk, és előttünk vérzik el a beteg. Na, jó, mozgás!
A CT-ben nem mentek simán a dolgok. Először beakadt a lábam, ezért nem tudott a motoros pad rendesen mozgatni, majd miután megigazgattak, a légzést tiltó lámpával gyűlt meg a bajom. A levegővétel ügyében egyébként is komoly kihívásokkal küzdöttem, ezért a harmadik kör után kénytelen voltam kiszólni és bedobni a törülközőt: „Uraim, ezt sajnos nem bírom tovább”. Hamarosan jött a válasz:
– Elég volt, vigyük azonnal a műtőbe!
Ez után már csak az altatóorvos kérdésére emlékszem, amit feltehetően az operációt levezénylő orvosnak tett fel: „Indulhatunk?” A jóváhagyás után már adta is az ukázt: „Lélegezzen mélyeket!”
„Kösz” – gondoltam magamban. Öt másodperc sötétség, majd jött az ébredés.
– folytajuk…
– a szerző neve és címe a szerkesztőségben
Kövess bennünket az Instagramon is!
