Tesztek
Időtlen idétlen: Suzuki VanVan 125 teszt
A VanVan egyszerű, mint a fagolyó, mégis mindenhol feltűnést keltett. Nem volt gyors, mégis mindig időben odaértem vele – vajon mi lehet a titka?!
Szöveg: Kovács Tamás Képek: BenZso, KT
Pedig az első méterek után nem gondoltam volna, hogy villámgyors leszek vele a városban – pedig gondolhattam volna, hiszen a futárok is előszeretettel használják, több okból kifolyólag. Egyrészt olyan könnyű és játékos menni vele, mint ahogy az egész kinéz, másrészt teljesen igénytelen a konstrukció – ami szintén nem egy hátrány egy mindennapi lótifutinál.
Az oly fontos első benyomás mégsem volt olyan fényes, mint a napsütés azokon a homokos partos strandokon, ahová sokáig elképzeltem ezt a pufigumis gépet. Nem nagyon akart menni, meg megállni se – igaz, alig volt benne több 300 kilométernél. A váltó sem volt (még) a toppon, azután nemsokára a kétszemélyes üzemmód tovább rontotta a kilátásaimat… Mi lesz ebből?!
A helyzetem mégsem volt reménytelen, mert az irányíthatóság a patent Simsonoméval vetekedett, megspékelve a szuper széles kormánnyal, amit sokáig a gép legjobb pontjának tartottam – addig (jó sokáig), amíg az első benzinkutat fel nem kellett keresnem, hisz onnantól a 3 liter alatti fogyasztása lett a legjobb része (de ez nem meglepő).
Legyen is szerény az étvágya, ha már a menetteljesítmények is azok. A papíron szereplő majdnem 12 lóerő még soknak is tűnt, miután utánanéztem, hogy mennyi az annyi… Erős 10-re tippeltem volna, de a kategória-korlát 14 nagyon kéne neki. Nincs nagy kedve menni, de 80-ig még csak-csak, a három számjegyű tartományt – főleg a lejtőn 115-ös “nincstovább” tempót – már nagy kínok árán éri el.
Vicces verda
A szűken áttételezett hatfokozatú váltó viszont megint megmenti a helyzetet, mert a legjobb tudásához mérten próbálja leplezni a léghűtéses SOHC-blokk erőtlenségét. Nem a Suzuki legjobb váltója, de erre a gépre tökéletes. A kuplung viszont megint csak harmatos: néhány kétszemélyes elinduláskor pont olyan recsegő hangot adott, mint az említett Szimóm gyengébb pillanataiban.
A hátsó dobfék is hasonlóan “nyúlós” érzést nyújtott, mint az S51b satuja, de az igazság az, hogy úgy ahogy van – kinézetre is – passzolt a “lájtos” összképhez, ahogy a (mondanom sem kell) nem túl erős első tárcsafék is. Ehhez a blokkhoz tök fölösleges lett volna komolyabb fék-cuccokat csavarozni rá – annál is inkább, mert ez egy vicces verda.
A fékekhez hasonlóan a futómű sincs túlméretezve – de ez gondolom látszik is a képeken (ahogy a “biciklilánc” is). És ugyanazt lehet rájuk mondani, mint a satukra: 12 lóhoz nem kell bika villa… Igaz, a VanVan legkülönlegesebb elemei, igazi stílusjegyei, a méretes kerekek, illetve a ballonos gumik sok terhet levesznek a futómű válláról: az RV125 magabiztosan lép át az úthibákon.
Ez Pesten nem volt egy hátrány: a traktorgumis Vannal úgy mentem át a macskaköves villamossínen, mint a bolgár kamionos a kecskenyájon. Nem sokat éreztem belőle, amiért dicséret jár a szép kék nyeregnek is – na nem (csak) a kinézete, hanem a tömése miatt. A kényelemre nem lehet panasz, pedig az egész motor nem néz ki nagynak. Jól elférni rajta, jól látni az óriási kocka tükrökben és a szélvédelem sem probléma – talán mert nem is nagyon fúj rajta.
Nemrég Párizsban vakációztam, de nem tudtam teljesen kikapcsolódni, mivel olyan mennyiségű motor szelte a Szajna parti város utcáit, hogy nem győztem kapkodni a fejem. Természetesen a robogók a legnépszerűbbek, de egy délelőtt alatt ebből a 125-ös Suzuki VanVan-ból is megszámoltam egy tucatot séta közben.
A párizsi motorosok nem viszik túlzásba az öltözködést, általában sötét színű utcai ruházatban és fekete motorral közlekednek az esetek 90 százalékában. Ezért is volt ez a típus üde színfolt az utcákon! De látszik a képeken, hogy a protektoros felszereléseket nem nagyon szeretik, pedig 10-12 fok volt épp, amikor ott jártam… /Benkő Zsolt
Hát igen, nem nagyon lengette a menetszél a suzukis kulcstartót rajta, de a VanVan nem is a sebességről szól: arra van elég másik vas a gyártó kínálatában. Igazából az RV második motornak ideális, jól megférhet a garázsban a GSX-R mellett, robogó helyett, mondjuk. Azokra a napokra, amikor az adrenalin-termelés helyett a nyugodt kószálás vagy a gazdaságos mindennapi közlekedés a cél.
Ha a Suzuki Ignis a tökéletes horgászautó, akkor a VanVan az igazi horgászmotor: kiváló kiugrani a vízpartra, jól bírja a nyugis terepezést, van rendes csomagtartója… Bár a (gumik) kinézete ellenére endurózni sincs nagy kedve: egy laza kapartatás (a képek kedvéért…) a Simsonnal könnyebben ment, mint vele – azért a játékos kezelhetősége a fák között is jól jött.
Vidéki-városi
A VanVan használhatóságában az a nagyszerű, hogy ez a bringa legalább annyira vidéki, mint városi. A falu határában pont annyira otthon van, mint a szűk belvárosi utcácskákban. És hiába hangsúlyoztam ezidáig, hogy gyenge az egész, mint a harmat, mégis mindenhova odértünk vele a fővárosi forgatagban! Pedig jó/rossz szokásunkhoz híven minden programra késve indultunk, de a Vannel nem volt kérdés, hogy elférünk-e, befordulunk-e, átugratunk-e (csak egyszer-kétszer az, hogy megállunk-e…).
Ehhez persze gangolni kellett rendesen, amitől már megfájdult a nap végére a lábfejem. Tulajdonképpen egyetlen helyszínre nem értünk csak oda időben, ez pedig az a motoros bolt volt, ahova vissza kellett volna vinni a tesztgépet – de ez sem az ő hibája. Így nyertem hát még egy napot a Van-en… Innen hazafelé bele is keveredtem a debreceni futballszurkolókat kísérő rendőrségi konvojba: a lényeg, hogy a közlekedők mellett egy kékszemű kolléga is simán benézte rendőrmotornak a kis Suzukit, mert kék-fehér, én meg a képeken szereplő bukóban voltam…
A VanVan kinézete nem csak a szervnek, hanem senki másnak sem volt semleges. Ez érthető, mert az RV125 egyéniség – még ha nem is kifejezetten szép. Egyeseknek Bud Spencer, másoknak más (egy “szuperSimson”, egy “csodabogár”, egy “bigfoot”) ugrott be róla, a lényeg, hogy mindenki sokáig nézegette – pedig az alkatrészei önmagukban nem mutatnak valami nagyot…
Szép, klasszikus lámpákat, végtelenül egyszerű műszerfalat (a napi számláló az “extra”), mutatós gyöngyház fényezést (a tankon) és – a kerekekhez passzoló – bumfurdi első sárvédőt kapott, és a rakéta-porszívó méretű kipufogó sem lóg ki a deviáns alkatrészek sorából. Ez az egész így nézett ki már 10 évvel ezelőtt is, amikor a RV125 megjelent az európai piacon.
Alapvetően nagyon szeretem, ha valami nem átlagos, tucat, és ez motorok tekintetében is így van. Ezért vártam, hogy elhozzuk a Van Van-t. Igazi „kis csodabogár” ez a gép, a többen nem is tudják hova tenni – valószínűleg pont ezért nézik meg annyira az utcán. Igazából először mi sem, mert bár nem a kategória csúcsmodellje, van egy-két dolog, ami lehetne egy kicsit jobb rajta/benne, de összességében egy abszolút szerethető paripáról Van szó. Például városon belüli „szaladgálósnak”, vagy kiruccanni horgászni jó társ lehet, nem is értem, hogy miért csak elvétve látni egy-egy darabot belőle (nem úgy mint külföldön).
Bár ránézésre jó széles a hátsó ülés, mégsem igazi kétszemélyes gépezet ez… az utasnak pont még egy pár centi hely hiányzik hosszában ahhoz, hogy igazán kényelmesen el lehessen férni rajta… pedig én nem mondhatni, hogy „széles” lennék. Tehát szívesebben vezettem a masinát, mint utaztam rajta. Ránézésre sem nehéz kitalálni, hogy a motor legnagyobb erénye a hihetetlen könnyű kezelhetősége. Az üléspozíciója tökéletes, az extra széles „krosszkormánnyal” játszi könnyedséggel terelgethető. Ideális fiataloknak, kezdőknek, (alacsonyabb) csajoknak. És persze a fogyasztása is több mint baráti… szóval van jó jellemvonása bőven, így aki a többi apró hibáját elnézi neki, az egy igazi kis társat kaphat maga mellé /Szikora Dominika
Korunk Simsonja
2003-ban még karburátorosként érkezett, azóta persze már (2007-től) injektor látja el a feladatot. Nincs semmi trükk, ugyanolyan könnyen indul és megbízhatóan működik, mint bármelyik másik új motor – hiába a párhuzam a sokat emlegetett Simsonnal. És nincs semmi csicsa sem, az évtizedes pálya alatt az üzemanyag-ellátást leszámítva nem sok minden változott.
De kellett volna? Semmi digitális technika a műszerfalon…de nem is sorolom, pont úgy néz ki, mint mikor először megláttam a Suzuki korabeli modellkatalógusában. A VanVan azóta sem veszített bájából, az a ritka modell, aminek semmi szüksége ráncfelvarrásra – vagy Van, vagy nincs. Az más kérdés, hogy itthon nem lett egy sikertörténet, de például a “fejlett nyugaton” egy csomót találni a nem annyira fejlett technikából (lásd az első keretest) – úgy látszik, ott nem ciki ilyennel járni, de inkább menő.
Persze arrafelé lehet, hogy könnyebb szívvel megvesznek egy ilyen “bulimotort”, mert a pénztárcájuk nehezebb. A VanVan mostani ára 748.00 forint, amiért én is előbb vennék 748-as Ducatit. Itthon sajnos egyre inkább az a jellemző, hogy a második helyett az első számú motorjukat veszik ennyiért (használtan) az emberek. Pedig az ellenkezője egy ideális világ volna, ahol egy ilyen VanVannek biztos helye lenne.
Így azonban nem tudom, mennyire fognak kapkodni – az újra a hazai kínálat részét képező – RV125 után az emberek. Valószínűleg nem lesz túljelentkezés, pedig aki rászánja magát, azaz hagyja magát megfertőzni a szürke robogókat kinyíró kinézete által, az biztosan nem fog csalódni: utána pénzt már nem nagyon kell rá költeni – se szervizre, se benzinre. Téma pedig mindig lesz mellette a kisbolt/kocsma/horgásztó mellett. Én drukkolok neki.
TM Ítélet: a maga módján igazi funbike. A technikai színvonal nem túl acélos, mégis jól éreztük magunkat rajta. Ha menő, márkás alkatrészek, a radiális fék és a fordított teló helyett csak a stílus – és a vegytiszta, de lájtos – motorozás érdekel, akkor tégy egy próbát. Sietni nem kellemes vele, de attól még odaérhetsz…
Előnyök / hátrányok – Suzuki RV125 L3
|
Kövess bennünket az Instagramon is!
