Suzuki SV650X Teszt – A plasztikai sebész csodákra képes?

Talán úgy illik, hogy egy őszinte vallomással kezdjem. Azok közé tartozom, akiknek a lelkét megkarcolta a Suzukitól való ódzkodás. Tök mindegy mi az, ha már rá van írva a miautónk’ jele, akkor bizony nekem nem tetszik.

Sajnos a kilencvenes években mikor gyermek voltam, pont akkoriban pörgött a Suzuki Swift és a “vagyonőr” (WagonR) őrület. Az egyik szemétkedő szomszédunknak volt is egy lila swiftje, rettenetesen utáltam. A haverom szüleinek egy über-praktikus, matt sárga WagonR-je, ami elég fej-nehéz volt, ezt be is bizonyította egy borulás alkalmával. Ezt csak azért írom le, hogy érzékeltessem mennyire terhelt múlt kapcsol össze ezzel a márkanévvel.

Nem értem, hogy az utcánkban miért nem egy olyan néni lakott, aki nem a csotrogány kis kocsiját bőgette halálra, hanem mondjuk, egy korai GSX-R-t?!Na de az évek repültek és a játékában előre léptem, vagy felnőttem(?). A szomszéd néni még maradt, lett egy szééép sárga Ignis-e. Nem tudom ez változásnak számít-e, vagy igazi márkahűségnek, mindenesetre neki bevált a brand. Azt mindenesetre kétlem, hogy a Suzukival azonosult volna. :)

Én lassan kinőttem „az USA jelenti a jókat, a CCCP pedig a gonoszokat” korszakból, és a Suzukit is elkezdtem más szemmel nézni, vagyis újra felfedezni. A régi sztereotípiából kimászva, de sosem feledve.

Amióta elkezdetem komolyabban foglalkozni a motorokkal, illetve a “design”-nal, a tárgyakat mindig megpróbálom önmagukban szemlélni. Igyekszem figyelmen kívül hagyni a minden sarokból üvöltő “Ez vagy Te! Ezért jó! Ezt vedd meg!” marketinget. Próbálok logikus rendszereket összekalapálni a fejemben, ami magyarázatot adhat a futószalagról legördülő végeredményre.

A Suzuki SV650X számomra több kérdéskört érint.
-Mi a tök az a mindenre ráaggatott “Café-racer”?
-És ha ez egy ún. kategória, akkor ez mitől illik (vagy nem illik) bele?
-Mit tud ez a V2?
-Érdemes vele foglalkozni?
-Mivel a külalak itt igen fontos, melyik volt ennek a cégnek az a néhány tényleg ikonikus darabja, amivel ki tudott emelkedni a tömegből?
-Vajon akarhat-e még ilyet a jövőben?

A vezető motoros szakújságírók nagy egyetértéssel megállapították, hogy az 1950-es években Angliában kialakult “café-racer” irányzat gyakorolta a legnagyobb hatást a konkrét iparágra és természetesen a vele párhuzamban létező motoros divatra.
Ők ezt úgy definiálják, hogy a “café-racer” az mindkettő egyszerre, vagyis motoros és maga a gép is.
A motorkerékpárok igazán spártaira sikerül kigyúrása azt eredményezte, hogy ezeket tartják mind a mai napig a legkülönlegesebb kétkerekűeknek.

Megállapítható az a tény is, hogy komoly cégóriások is merítettek az utcainak mondható stílusból. Gondoljunk csak a Triumph Bonneville-re, A Honda CB750-re, vagy a Kawasaki Z1-re.
Ezalatt persze nem csak a megjelenést értjük, hanem a sufni-tuningból továbbfejlődött motorteljesítmény növekedést, aminek ésszerű velejárója volt a jobb kormányozhatóság, felfüggesztés, illetve fékrendszer fejlesztése is.
Tehát a „café-racer”-nek nevezett szubkultúra, nem csak a felszínesnek gondolt bördzsekinyitottbukó-csutkakormány szentháromságból áll/állt. Valójában komoly teljesítmény van mögötte!

Ezeket egyes írogató emberek (nevezhetjük újságíróknak) méltatlanul savazgatják, de legyen ez az ő bajuk. Természetesen nem állítom, hogy nincsen “kamu” oldala, de manapság, amikor már mindent kinyomtathatunk 3D-ben, nehéz olyat találni, ami valóban eredeti lenne.

Ergo mostanra már rég a feledés homályába merült, hogy honnan indult és mi volt az igazi motivációja azoknak a srácoknak, akik elkezdtek a garázsban berhelni, hogy meglegyen az a hangulat.
A “café-racer”-ből pedig mára minden lett, de legfőképpen az, ami leplezi a nagy gyártók “fingunk sincs merre tovább” fogalmát. Szánalmas időnyerés, amíg a tervezők az asztalon kiizzadnak magukból majd valami újat.

Véleményem szerint motorkerékpár gyártás megrekedt egy ponton, nehezen talál új utat, így most előveszi a “régen minden igazibb volt” – vintage, heritage – szlogenjeit, leporolja a polcon maradt régi terveket – vagy már elkészült tanulmányait és újra a szalagra rakja őket.
A lényegi különbség csak az, hogy ritkán készülnek ezek a dolgok azzal a megfontolással, hogy csináljunk valami meghökkentően bombát, sokkal inkább az “ez kell most a népnek” felkiáltással jutnak el a kirakatig.
Itt azért a kedves vevő elmélázik, hiszen érzi, hogy valami nem annyira kóser…

Fotó: Török Geri

Na de a technika!
Szóval a technika, nevezhetjük bárminek: erőforrás, kipörgésgátló, ABS, blabla, minden amit ráaggatnak a kétkerékre, hiszen ettől lesz olyan kúl’.
Olyan, mint valami ékszer. Szereti a vevő, hiszen néha a bénából is motorost csinál, persze ez nem baj, hátha bővül a piac. (Anno volt a trike, most meg itt az mp3.)

Szóval itt van ez a Suzuki V2, amit 1999 óta gyártanak gyakorlatilag szinte változatlan formában, és amit valószínűleg már mindenki olvasott, hogy milyen jól sikerült, meg hogy a szegény ember Ducatija…
Egyébként tényleg raj, 645 köbcenti, 90 fokos hengerszög, vízhűtés, dupla gyertya és injektor! A végeredmény 75 lóerő 8500-s fordulatszámnál, (64 Nm 8100-nál) Mondjuk úgy, hogy egy magunkfajta egyszerű utcai szájhősnek teljesen korrekt csomag.

Szanaszét forgattuk vidéki úton, autópályán, hegyen-völgyön, ami belefért. Tudta a dolgát, vitt, sőt suhant előre. A váltó simán hozta a japán precízséget, finoman rakja, ahova kéred.
Amit kifogásolni lehetne, az a futómű és a fékek, mondhatni ez is olyan japánosan egyszerűre sikerült.

Szokd meg, hogy a tatamin alszol. Ennyi.
Nem sokat vacakoltak, hagyták, hogy majd a marketing osztályon megoldják ezt a problémát.

A 14.5 literes benzintankból szívogattuk a naftát és így kb. 5 litert fogyasztott százon, ami teljesen rendben van. Megjegyezném a motort nem a fogyasztása miatt szeretjük, arra ott van az autónk.

Tehát mint már írtam, az SV blokkot majdnem húsz éve öntik a japánok minimális változtatásokkal. Annak, aki csak szimplán motorozgatni szeretne, vagyis egy évben pár hónapot előzgetne az osztott sávon, annak igazából ez is tökéletesen megfelel. Regina révbe ért, csak 2018-ban újfent ráncot igazítottak rajta. Legolcsóbb, fejlesztésnek nem nevezhető, fejlődés. Mindenki örül, a vevő elégedett.

De ha már “café-racer”-ről beszélünk érdemes átpörgetni a Suzuki elmúlt időszakában történő motorépítéseit, gondolván, hogy egy megbízható blokk miatt biztos lesznek majd páran, akik erre vágynak és újra élik az álmaikat.
Tévedtem, mert kiemelkedő egy se volt, illetve nem is igazán volt miből válogatni.
Vajon miért kerüli el a motort az újra-építő-láz?
Tény és való, hogy jól működik a gép és egy bizonyos közegben tényleg nagyot ment (400.000 eladott darab!). Viszont az mégsem egyértelmű, hogy ebből hogyan jött az, hogy most csinálunk egy „sexy, vagány” motort?

Végignézve a Suzuki elmúlt több mint fél évszázadát (1952-től datált a motorkerékpár gyártás) volt pár valóban ikonikusnak számító darab ami elhagyta a Hamamatsui gyárat.
Ilyenek többek között a kétütemű RG500, vagy a GSX-R750 a dupla kerek lámpával 1985-ből. Ott van a Katana, ami szintén formabontónak számít, és persze a nagy vadászsólyom a Hayabusa. Aztán a DR BIG, ami kapott hideget és meleget is, de tény és való, hogy van benne valami! Ezzel csak arra célzok, hogy a Suzukinál is vannak jó designerek, nem csak profi mérnökök!

Most sajnos a Suzuki hozta a jó horgász stratégiát: kivárta,amíg mindenki kiizzadja magából a maxot, szétetették a “tavat” ő meg megjelent, szinte csali nélkül a horgon.
Vagyis bejelentkezett egy x éve létező motorral, szétnézett a piacon kapható alkatrészek után, és az aktuális divathoz igazította a formát, majd belekezdett a pecázgatásba, sokat nem veszíthet alapon keresve a halakat.

A kérdés csak az, hogy most a divatnak szánjuk-e a mocit(?), mert akkor többet kellett volna rajta agyalni, vagy simán a “felhasználónak” titulált vevőnek, akinél egy csutkakormány vállizom erősítő mellékhatása már komoly problémákat tud okozni!?

Ezek persze csupán költői kérdések, hiszen önhittség lenne azt állítani, hogy mi értünk a nagy cégek üzletpolitikájához. Mi csak várunk, várunk végre valami újat és szépet, valami valóban izgalmasat!
Erre mit hallunk (?), jövőre jön a Katana 21-ik századi verziója.

Az igazság az, hogy azt a piacot ahol a “fastfashion” az úr, nagyon nehéz okosan lekövetni. Fejlesztesz, rajzolsz, variálsz és vagy bejön, vagy óriási bukó (ez persze nem a Suzukira vall) vagy óvatosan lépdelsz előre, hátha közben rád talál a nagy ötlet…