Robogóval a Duna forrásához – 1. rész

Robogóval elzarándokolni Németországba, legnagyobb folyónk forássáig… Kell hozzá elhatározás és némi megszállottság – Szimcsák Attilának és Nógrádi Bencének volt hozzá mersze. “A kaland a mellékutakon kezdődik…”

„Reggel hatkor már ébren vagyok, pedig csak tízkor van a találkozó Pesten. Első dolgom, hogy kimegyek, úgy papucsban, pizsamában, és köszöntöm a motort. Felmálházom, ekkor derül ki: túl sok a cucc! Ha mindent felrakok, (sátor, esőzsák, polifóm, kaja, ruha, „konyhacucc” stb.), egyszerűen én nem férek el a nyeregben. A gumipók egy csodálatos találmány… végül megoldom valahogy – pont úgy nézek ki, mintha éppen egy földkörüli túrára indulnék….”

„Az első szállás Bécs után. Egy hegymászó sátram van, még Andorrában vettem, mindössze 1.5kg, öt perc felállítani. A társaimon látszik, hogy nem túl gyakorlott sátorállítók – később kiderül, hogy Szilárdnak ez az első kempingezése – de majd belejönnek. Én nagy kempinges vagyok, gyerekkoromban a családdal állandóan kempingeztünk, akkoriban még a régi NDK-s sátrak voltak (10 kiló, vas nélkül…). Elindulunk Passau felé. Gyönyörű napot fogunk ki, és tényleg végig a Duna mentén jövünk. Most látszik csak, hogy mit hagyunk ki mi magyarok – van ez a csodálatos folyónk, és alig használjuk ki. A Dunakanyar, Budapest – és slussz!

A Dunapart Linz után – “a németek végig egy csodálatos turistalátványosságot kreáltak a folyóból”

“Itt meg az osztrákok, a németek végig egy csodálatos turistalátványosságot kreáltak a folyóból. A bicikliút végig a Duna mellett halad, Pozsonytól Bécsig, Bécstől Passauig. 400 km bicikli út, ha az ember megy kényelmesen napi negyvenet, tíz nap alatt végig lehet menni, és utána hajóval szépen visszacsorogni. Sima, megszakítás nélküli, tökéletes minőségű bicikliút, ami mellett éttermek, sörözők, hekk árusok, kempingek. Nem értem, hogy nálunk miért nem lehet végigmenni a  Duna mentén biciklivel?? A magyar Turizmus Rt. a sok hülye gulyás-reklámos óriásplakát helyett inkább ezt promózná…”

“Akkor indulunk?” – az itt látható feljegyzések Nógrádi Ben naplójából származnak

“Linz előtt átmegyünk Mauthausenen. Az út mentén tábla jelzi, hogy „Lager hier!” Intek Szilárdéknak, hogy álljunk meg, nézzük meg a tábort. Milyen tábort? – kérdezik. Hogy hogy milyet? Hát itt van a híres koncentrációs tábor…  Még be sem fejezem a mondatot, már csak a porfelhőt látom utánuk, ahogy elhúznak. Persze, morgok magamban, koncentrációs tábor nuku, de bezzeg a hülye Audi gyárat meg akarják nézni! Na, ennyit az egyetemes európai kultúráról…”

„Passau után egy kis faluban van a következő kemping. A recepción hatvan-hetven éves, nagydarab német bácsika, aki, amikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, előhoz egy bazi nagy Papp Laci képet, bekeretezve, aláírva, és büszkén mondja: Ő a példakép! Kiderül, hogy „Laci bácsi” (persze így neveztük el őt is) régen bokszoló volt. Már feltűnt sokszor, hogy bárhova megyünk a világban, hót ziher, hogy három magyar nevet mindig mindenki ismer: Papp Laci, Puskás, Gabor Zsazsa. A vacsora foghagymakrém leves, én tüsténkedem a „konyhában”, ami nagyjából egy gázfőzőből és egy lábosból áll. No persze, nem azért főzök, mert ilyen klassz srác vagyok, hanem hogy ha valaki rákérdez, elmondhassam: „Én csak a szakács vagyok…” :)

„Hűvös a reggel, szemerkél az eső. A reggeli séta jót tesz a kemping körül – az egyik domboldalban sírkövekre bukkanok. Most már mindent értek: a recepciós Laci bácsi a passau-i rém! Aki nem fizet a kempingben, az itt marad – örökre!!!  Whooooaaaaa!”

Laci bácsi – a legenda tovább él…

„Passau után az első megálló Landshut. Szimi vezeti a csapatot. Egyébként tudni kell, hogy ő vezetett be a motorozásba, még Simsonos korunkban, sőt, az első „igazi” motoromat (egy nyolcvanas Honda CB 650) is vele vettem, mert azt mondta, hogy csak Hondát szabad venni (a motor két kilométerrel a kereskedő után lerobbant…). Nagyon penge motoros, viszont azt már megfigyeltem korábbi túráinkon is, hogy a navigáció nem az erőssége… Most is tisztán látszik, hogy FOGALMA sincs, merre kell menni. Egyébként ezt most speciel nem is csodálom, mert a németek szerintem szándékosan nem írják ki, hogy mi merre van, meg megtévesztik a külföldieket, arra számítva, hogy amikor majd megint jönnek az oroszok, ne találják meg az utat Berlinbe… “

“Persze a német városokkal az a baj, hogy nem csak pont ugyanúgy néznek ki (itt még valószínűleg a kerítésléc is benne van a várostervezésben…), hanem a nevük is ugyanaz: ilyen burg, olyan burg… Én minden német várost ugyanúgy hívok: Irgum-Burgum!  No de komolyan! Ilyen nevek, mint Mainburg, Ingolstadt,  DonauWörth. Milyen név az például, hogy Dingolfing? Bocsánat, nem tudja hol van a Fing? Miilyen fing? Hát Dingolfing! Na meg itt van ez is, ezt kapd ki: PFARRKIRCHENSTEIN.  Elképzelem a következő dialógust:  Honnan jött papa? „Pfrrr… Prkrsh….Praffkirch….  Nagykátáról!!! A fene aki megeszi, azt legalább ki lehet mondani!!!! „

A pajta három csillagos szállás volt…

„Zuhogó esőben érkezünk meg egy másik kimondhatatlan nevű városkába. A GPS vidáman mutatja, hol van a közeli kemping. Követjük az útmutatásait, amíg 7 kilométeren keresztül, ide-oda vezetve eljutunk egy… GOLFklubig. Na, ez volt a GPS szerint a kemping! Szuper.  Végül Szimi megtalálja, mégiscsak tud valamit. De ilyen esőben ha sátrat bontunk, bőrig ázunk öt perc alatt. Megpróbálok egyezkedni a kempingvezető nővel, egy negyvenes, fekete hajú asszonysággal. Gyenge német tudásommal (németül még az NDK-s lányoktól tanultam tinédzser koromban, a balatoni úttörőtáborok idején. Ez az oka, hogy az egyetlen német kifejezés, amit bármikor, akcentus nélkül ki tudok mondani, az a „Noch einmal!”… Megkérdezem, hogy van-e olyan üres garázsa, ahol meg tudjuk húzni magunkat. Az nincs, de van egy pingpongterem! Szuper! Azt rögtön el is foglaljuk. Szimiék a földön ágyaznak meg maguknak Szilárddal, teljes menetfelszerelésben, sapkával, bakancsban… a látvány a Sztálingrád című film egyes jeleneteire emlékeztet. Én magam a pingpong asztalon térek nyugovóra –  hét év afrikai lét megtanította, hogy ha nem szereted a pókokat, skórpiókat, soha ne aludj el a földön…

Ahogy a költő is mondja:
„Itt fekszem én a kihűlt földön,
Eleven kincse még a nyárnak,
Éhes rovarok rohamozva,
Édes húsomra idejárnak… ”

A két “der überspielerkönigtourenmeister”

„Hosszú hónapok óta nem aludtam ilyen jól, mint múlt éjjel. Egy jó tanács: akinek gondja van az éjszakai alvással, vegyen egy pingpongasztalt! Ez kell a hátnak – a kemény talaj, ez kell a jó alváshoz (no meg egy bújós asszonyság, de akkor tessék azt a pingpongasztalt megerősíteni…) Borús német idő, az egyik faluban a Brémai muzsikusok szoborcsoport üdvözli a látogatót. (Kevesen tudják, hogy a Brémai muzsikusok eredetileg nem Brémában született, hanem… orosz népmese!) Este ötre érünk el a Duna „forrásához” , ami gyakorlatilag nem más, mint egy szökőkút. Tök ciki, mert „ordít”, hogy a dolog a turistáknak lett kitalálva, hogy lehessen mit fotózni. Egyébként okos gondolat, mivel nyilvánvaló, hogy DunauQuelle, vagy hogy is hívják, szóval ezt a városkát soha senki nem látogatná meg egyébként. Ez körülbelül olyan, mint a Horvátország esete: ha a horvátoknak nem lenne tengerük, már rég Albánia szintjén lennének…

“De ez nem is számít. Hanem az: MEGCSINÁLTUK! Robogóval a Duna forrásához – kipipálva!

A következő adrenalin-fokozó, vérmes kaland a listámon: robogóval átmenni Pestről Budára a péntek délutáni csúcsforgalomban…”

– folytatjuk

“Tök ciki, mert „ordít”, hogy a dolog a turistáknak lett kitalálva, hogy lehessen mit fotózni…”