Jó hosszú cikk ez, de ha érdekel egy remek motoros túra Mongóliába, akkor mindenképp olvasd végig, nem fogsz csalódni. Jó leírás a tavalyi túráról, tele élményekkel és szép képekkel. Helyek korlátozott számban még lefoglalhatóak!

Földrajz

Mongóliához úgy érdemes közelíteni, ha elképzeljük, hogy nagyon messze van, és sokkal nagyobb, mint amit gondolunk róla. A térképen látható hatalmas területen rengeteg ország elférne.

Hogy Mongólia valójában mekkora, arról mindjárt részletesebben is szó lesz, de vegyük most előre, hogy milyen messze van Közép-Európától. Ulánbátor Budapestről repülővel 6199 kilométerre helyezkedik el, autóval, több mint 7700-ra, ezek csak a Google térképen kiszámolt adatok. Valójában nincs igazán járható út, és nincs közvetlen repülőjárat sem. Utazhatnánk ennyi erővel New Yorkba vagy Puerto Ricóba, esetleg Dél-Afrikába, sőt, megérinthetnénk Brazília északkeleti csücskét is. Szóval ehhez képest a földgolyó kicsi, és rajta Mongólia tőlünk messze keletre, Szibéria középső részétől délre fekszik, nem is könnyű ezt felfogni.

Hanem hogy mekkora, az még nagyobb misztérium. Persze Amerikához, Kanadához, Oroszországhoz nem mérhető. De azért Lengyelországgal már össze lehetne hasonlítani: Mongólia területe 1 564 116 négyzetkilométer, vagyis nem tartozik a Föld leghatalmasabb országai közé, de Lengyelország egész pontosan ötször férne el bele, Magyarország pedig 17-szer, szóval azért mégis más léptékben lehetne eltévedni benne.

Ami nem is lenne olyan nehéz, hiszen országutakat, benzinkutakat, út menti éttermeket, szállodákat, útjelző táblákat nem igazán találhat arrafelé az utazó. Összesen 1700 kilométernyi aszfaltút van az országban, főleg a fővárosban, Ulánbátorban, és annak közvetlen környékén.

Aki komolyabb kirándulásra vágyik és elindul a fővárosból, annak mindenképpen helyi túravezetőt kell fogadnia és terepjáróval vagy a legélvezetesebb felfedezési eszközzel, enduro motorokkal tud nekivágni a végtelen Sztyeppének. Erről részletesen hamarosan.

Megközelítés – Transzibériai Expressz

Mongólia kiesik. Relatíve kevesen vannak (3 millió lakossal a föld legritkábban lakott országa), relatíve kevesen járnak oda és gyakorlatilag semmihez nincs közel. Ennek egyenes folyománya, hogy kevés a nemzetközi repülőjárat és azok sajnos kifejezetten drágák. A különböző internetes repjegyösszehasonlító oldalakat és a térképet bújva Dél-Szibéria fővárosa, Irkutsk került a radarunkra. Egyrészt valamiért baromi egzotikusan hangzik (sokaknak a gyerekkori Rizikózásokból lehet ismerős), másrészt Moszkvából olcsó a belföldi repjegy, harmadrészt a (és talán ez a legfontosabb) a Transzibériai Expressz legfontosabb megállóhelye mielőtt a vonal kettéválik, az északi része Oroszországban maradva elindul Vlagyivosztok fele, a déli ága pedig Ulánbátoron keresztül Pekingbe.  

Ennek az információnak a birtokában már nem kellett sokat tépelődni, egyértelmű volt, hogy meg kell fejelnünk a mongol motorozást 36 órányi transzibériai expresszezéssel és egy kis Bajkál tavi kitérővel.

A Bajkál tóról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Röviden: a föld legmélyebb tava, rengeteg állat (köztük a bajkáli fóka) és növényfaj a világon csak itt található és a föld édesvíz készletének az ⅕-ét adja. Mivel 1 órányira van Irkutsktól, ezért őrültség nem tenni egy gyors kirándulást esetleg csobbanni a július végére 16 fokosra melegedő vízfelszínen.

Bajkál tavi füstölt omulokkal (szintén csak a Bajkál tóban fellelhető ízletes halfaj) felvértezve foglaltuk el a négy személyes kupéinkat a vonaton.

Aggodalommal vegyes izgalommal gördültünk ki Irkutsk talán legszebb és legfontosabb épületének udvaráról, vajon milyen lesz 36 órát bezárva tölteni egy vonaton? Tök jó volt.

Minden kocsiban 2 fős személyzet teljesít multifunkcionális szolgálatot. A mi esetünkben a kocsi “kapitánya” egy férfi volt, aki gondnoki feladatokat látott el, táplálta a folyosón lévő szamovárban a soha ki nem hunyható tüzet és megmondta, hogy egyes megállókban mennyi időre szállhatunk le a vonatról. Az ő munkáját segítette egy hölgy, aki hol kalauzként, hol takarítónőként (a munkakörnek megfelelő, eltérő öltözékben) érkezett és viselte gondunkat az út során. Összességében úgy foglalható össze, hogy eszel-iszol, jót alszol, mászkálsz, nézed a tájat, olvasgatsz és úgy repül el a 36 óra, mintha nem azért szálltál volna fel a vonatra, mert oda akarsz érni valahova, hanem, azért, hogy vonatozz, jobban mondva transzibériai expresszezz. Mint ahogy ezt sokan csinálják is, több kupéban utaztak olyan turisták, akik a Moszkva-Peking viszonylatot szakítják meg egy-egy városnéző pihenővel. Ez talán már kicsit túl extrém, szerintem a 36 óra ideális ízelítő.

Ulánbátor

A második vonaton töltött esténken átléptük a Szibéria-Mongólia határt.

Egész éjszaka hallgattuk a csapódásokat, földrengésszerű ütésekkel vágják hozzánk az újabb és újabb vagonokat, időbe telik, mire rájövük, hogy egyáltalán mi ez a zaj.

Tudjuk, hogy reggel hatra érünk Ulánbátorba, ezért nagyon mélyen már senki nem mer aludni, addigra ugyanis teljesen el is kell készülnünk, minden cuccot összerakni, leszállni gyorsan.

A hajnali táj lenyűgözően ismeretlen, semmihez sem fogható. Különös házak, pirosas fények, jurták, közben kúszunk bele a nagyváros külvárosi részébe, ennek a fele sem tréfa, tényleg mindjárt Ulánbátor következik.

Álmosan leszállunk a vonatról, szelíden, de annál határozottabban várakoznak a mongol taxisok, semmi nyomulás, van bennük egy bölcs visszafogottság, nem ugranak nekünk. Kiválasztunk egy szimpatikus párost, merthogy két autóra lesz szükségünk, el is rakják a csomagjainkat és összességében nem nagyon vernek át bennünket, csak kicsit, később egytized áron tesszük meg ugyanezt az utat, addigra már alkuképes állapotba hozva magunkat.

Ulánbátor egy nagyváros, mindent megtalálsz, egyáltalán nem kell kísérő vagy rákészülés, ott vannak a pénzváltók, érdemes úgy váltani, hogy vissza többé nem vesznek semmit, sőt a használt, elrongyolódott dollárjaidat sem fogod rájuk sózni, vadonatúj ropogós dollárokat fogadnak csak el.

Mongólia hivatalos pénzneme a tughrik, jelentése kerek vagy kör. Érmék nincsenek már forgalomban, papírpénzből viszont jó sokat kapunk, 100 euróért mindjárt 300.000 tughrik üti a markunkat, alig lehet elpakolni.

Ha már pénzünk van, enni kell, de mit is érdemes enni Ulánbátorban?

Felfogásom a kérdésben ráadásul rendkívül szubjektív, én elsősorban ilyenkor a helyi ételeket fogyasztom szívesen, mégpedig a lehető legegyszerűbb formában. Nyilván ilyenből a jót a legnehezebb megtalálni. A nemzetközi konyha fogásait nem szívesen fogyasztom, főleg nem Mongóliában, ahová tényleg azért mentem, hogy minden egyes pillanatot az ország és a kultúra megismerésével töltsek, és még a létfunkcióim biztosítása sem lehet kivétel ebben. Ezért mindenképp mongol éttermet, egyszerű büfét vagy street foodot javaslok. Ma már nagyon jó alkalmazások vannak, ahol könnyen ki tudjuk választani hová menjünk. Lehet, hogy a Mongolians étterem túlzottan egyszerű döntés, mégis immár a hátam mögött a teljes mongóliai kirándulással azt kell, hogy mondjam, az itteni ételek közelítik meg leginkább azokat, amelyeket a mindennapokban ettünk. Én a magam részéről mellőzöm a helyi táncosok műsorával vegyített vacsorákat, semmiképpen nem mennék Ulánbátorban kubai vagy mexikói étterembe, sem pizzériába. Adódik a kísértés, hogy az erős ázsiai felhozatalt próbáljuk ki, mi végül is elsőre ezt tettük, egy koreai hotpot bárba mentünk, ahol hihetetlen finom friss alapanyagokat (elsősorban húsokat jakból, marhából, kecskéből és lóból) kaptunk a körasztalunkra, és aztán magunknak elkészíthettük a fogásokat. Ehhez nyilván erős alapokkal kell rendelkezni, hogyan érdemes ezeket jól megcsinálni, aki ilyen háttérrel nem bír, legyen olyan bátor és üljön be egy mongol étterembe. Ez itt egy kulturált főváros, mindenhol biztonságos enni.

Elmondhatatlan szerencsénk volt az este folyamán, ugyanis egy street food fesztivál zajlott éppen, így aztán tényleg végigkóstolhattuk a kecskehúsos, birkahúsos saslikokat, a gombócokat, tésztákat, ismerős és ismeretlen ételeket, alapvetően egyik sem volt ijesztő.

Ulánbátort felfedezni néhány nap alatt már kicsit tudatosabb szervezést igényelhet. Érdemes ellátogatni a legnagyobb kolostor-templom hálózatba, ahol jó tudni, hogy ha a Buddha szobrot le akarod fotózni, akkor többet kell fizetned, ha pedig nincs nálad pont annyi, akkor felmerül a kockázat, hogy a szerzetes nem ad vissza a pénzedből csak néz rád kérdően, hogy mit lábatlankodsz még mindig ott a visszajáróra várva.

A kolostor együttesből vezető sima földút elsőre meglepőnek tűnt a nagyváros közepén, de ez itt egy ilyen hely, van ez is és az is. Nem szívesen jelentem ki, hogy szegény vagy gazdag, mert egyik sem, változatos és átütően egyedi hangulatú.

Ezután a Zaisan Memorial emlékműhöz mentünk, ami egy kilátó tulajdonképpen, itt azért már elmondható, hogy akad némi turista, de elsősorban a mongolok járnak ide turistáskodni.

Az első számú közlekedési eszköz a taxi és itt amúgy mindenki taxis. Bárkit leinthetsz, elvisz, nem is nagyon értetlenkedik, ettől függetlenül kiderülhet, hogy fogalma sincs hová mentek és semmilyen nyelven nem tudtok szót váltani, a telefonos térképed sem mond neki sokat. Az áralkuban viszont keménynek kell maradni, mert ezzel válsz egyenrangúvá, ez nekik is megtiszteltetés, másrészt azért mégse fizess tízszer annyit, mint amennyit mindenki más, hacsak nem vagy nagyon gazdag és mindegy a pénz, akkor valóban jobb megoldás, hogy annyit adj, amennyit elkérnek.

Ez itt a jövő és a múlt egyben, egy megvalósult közösségi megosztó rendszer és ezt – ahogy utunkon később kiderül – nemcsak a taxira, de az ételre és a szállásra is érthetjük egyaránt.

Ulánbátorban tökéletesen gazdag, élvezetes éjszakai élet van, klubot, diszkót, techno partyt is találhatsz, ehetsz-ihatsz, de a vodkával minden esetben érdemes óvatosan bánni, mert másnap is van nap, és ne feledjük el a fő mongol intelmet: ne becsüljük le a vodka hatását.

Vidék

A lakosság nagy része a fővárosban vagy annak közvetlen környékén él (mintegy másfél-kétmilliónyian), vagyis a teljes lakosság fele-kétharmada. Miközben másutt szinte senki, mondhatni kiürült a vidék.

Mindez, vagyis a vidék további elnéptelenedése nem is olyan régen, főképpen 2011-ben történt, a központba irányuló népvándorlás az akkori különösen aszályos évben volt robbanásszerű. UB, ahogy a helyiek nevezik fővárosukat, akkor vált hirtelen egymilliósból másfél millióssá, de tovább növekszik ma is. Mindazokkal a felmérhetetlen járulékos gondokkal, amivel egy ilyen váratlan, robbanásszerű növekedés együtt jár. (Lakhatási nehézségek, környezetszennyezés, városi szegénység és bűnözés stb.) Közben pedig a vidék, még ahol nincs is Góbi-sivatag, többé-kevésbé kihalt, átlagban nem éri el a négyzetkilométerenként egy lakos értéket sem.

Vidéken viszont annál több a háziállat, amelynek tenyésztéséből-tartásából élnek: jak, ló, kecske, tehén, miegyéb.

Itt a mongolok ház helyett jurtában laknak, nemcsak azért, mert tágas és szép, hanem mert rendkívül praktikus. Fel lehet pakolni, arrébb lehet telepíteni, amikor a környező legelők kimerülnek. Az új helyen pedig megint szabadon lehet engedni az állatokat, legeljenek-kószáljanak kedvükre. A jurtákat egyébként annyira szeretik és megszokták, hogy még azok is állítanak egyet a kertben, akiknek amúgy van házuk, de Ulánbátorban még a felhőkarcolók tetején is látni jurtát.

A vidéki közbiztonságot rendőrség helyett önkéntesekkel, többnyire hatalmas termetű, nem túl elnéző őrkutyákkal biztosítják – állítólag ezeket nem szokás az idegeneknek simogatni, dédelgetni. Persze történelmileg elsősorban nem is a tolvajok ellen alkalmazták őket, sokkal inkább az éhes vadállatok elriasztására, de megfelelnek mindkét célnak.

Amúgy a vidéki ember barátságos, és sokfelé befogadják éjszakára a kimerült turistát. Ilyenkor meleg fekhelyre érdemes számítani, angol vécére nem.

Mongólia úgynevezett ajmagokból (korábban törzsszövetséget jelentett) áll, amely járásokra, vagyis szumokra (amely nyilat jelent) osztható. Összesen 21 ajmag és 315 szum van az országban.

Keresztül a Sztyeppén

Ulánbátor külvárosában felvesszük a járgányokat, a 150 köbcentis Shineray Mustang tipusú könnyű enduró motorokat új terepgumikkal valamint egy klasszikus szovjet UAZ-t, amibe a csomagokat, kempingfelszereléseket és élelmet pakolják a túravezetőink. Előzőleg sokat fanyalogtunk és próbáltunk komolyabb motorokat intézni, utólag kiderült, hogy a mongol sztyeppe felfedezésére nem létezik alkalmasabb jármű. Egyrészt itt ez az autentikus (minden vidéki családban alapfelszereltség, a lovak szerepét is lassan átveszi, csakúgy mint az észak-indiai túránkon a Royal Enfield), másrészt baromi könnyű, harmadrészt egyiknek sem lett semmi baja 1500 kilométer terepezés során, pedig nem kíméltük. Negyedrészt, ha mégis probléma lépett volna fel, korlátlan és széleskörű az alkatrész hozzáférés. Nem utolsó sorban pedig  a szerényebb teljesítménynek köszönhetően a végül mindenkit elérő esések komolyabb következmények nélkül megúszhatóak. Ez azért is fontos szempont mert a legközelebbi rendes kórházi ellátás Dél-Koreában, Szöulban érhető el. Cserébe a rendelkezésre álló lóerők olyan szabadon maxolhatóak ki a változatos terepviszonyokon, hogy az egyik Bamakót egy 450-es KTM nyergében megjárt társunk saját bevallása szerint nagyobb motoros élményt kapott a Sztyeppén a Shineray nyergében, mint Afrikában.

Szóval kikanyarodtunk a telepről, mentünk talán 10 kilométert betonúton és egy egy laza mozdulattal, belevetettük magunkat vadul a természetbe. Először göröngyös földúton, aztán lazább homokos talajon, utána füvön haladunk, gyermeki öröm lesz mindenkin úrrá, ahogy a motorokat próbálgatjuk. Közben nézünk ki a fejünkből, ennyi tisztaság, nyers erő és szépség, ennyi gyönyörű, jóllakott állat, fűszeres illatú táj, harapni lehet a levegőt olyan különleges. Első megállóhelyünk a semmiben található, pontosabban a mindenben, ha nagyon elvontan szeretnék fogalmazni. Először meglepődünk, két mongol kísérőnk azonban otthonosan-rutinosan szedi elő a kellékeket, ebédelni fogunk. Kicsit segédkezünk, de nem sok dolgunk akad, lenyűgözve szemléljük inkább dimbes-dombos, apró növényekkel borított füves tájat, tőlünk talán egy kilométerre egy lovas pásztor vagy 200 birkát és kecskét próbál összeterelni.

Kempingszékeken eszük, amit elénk tesznek, a gondoskodás első megnyilvánulásai, jó kezekben vagyunk, mint nyolc gyerek a mongol itthoniak szárnya alatt és ez az érzés mindvégig megmarad. Nem szolgálnak bennünket, a legkevésbé sem, inkább gondoskodnak rólunk. Vidáman nézik a motorosok vagánykodásait, tetszik nekik minden merész húzás, velünk vannak, velünk élnek, ismerkednek, ők ugyanúgy ránk csodálkoznak. Egyikőjük ötvenes éveiben, valaha katona, egész életében különböző járműveket vezetett Mongólia kemény terepein, és ez látszik is a vezetési stílusán, elképesztően pontos technikával, tétovázás nélkül vesz be minden árkot, kanyart, buckát, folyót bármilyen időjárási körülmények között, amelynek változataiból bőven volt részünk. Olyan volt, mint egy kiválóan megtervezett kalandtúra, ahol tényleg minden fokozatot, minden módot megkaptunk a perzselő forró homokos sivatagtól a fagyoskodó-esős-csúszós erdőig. Másik mongol kísérőnk korai húszas éveiben van, fiatalos, lendületes, kíváncsi, mindig mosolyog, mindig szelíd, bármit kérhetünk tőle és ami ritka, jól beszél angolul, de ettől még nem rontotta meg a turista daráló, szerintem mi az első néhány köreibe tartozunk. Télen fenyőmag gyárban dolgozik, idősebb társa télen sajnos otthon van, mert a szeptember végétől kezdődő hidegben, ami a tél folyamán leginkább mínusz harminc-negyven fokot jelent nincs igazán szükség sofőri képességet igénylő kalandokra.

Így haladunk tovább fényből a naplementébe, éjszakából a nappalba, sátorozás egy hegyoldalban, mintha körülöttünk a táj a legpuhább padlószőnyeg vagy bársonyborítású szikla lenne, tiszta és érintetlen minden, bennünket barátsággal vesz körül, mondhatnánk olyan, mintha a Marson lennénk, és ez benne a jó.

Második nap egy pásztor családdal találkozunk, a legnagyobb békében és szeretetben fogadnak bennünket, kísérőink unszolnak, hogy fotózzunk, kecske, ló, birka, tehén egymással egyetértésben legelnek, isznak, terelgetik őket, nem is nagyon csodálkoznak ránk, arra sem, hogy fotózzuk őket, harmóniában élnek egymással és a természettel, teljesen más csatornán táplálkoznak az életből, mint mi.

Néha megállunk egy-egy faluban, a boltokban minden kapható, színes kekszektől a világcégek termékeiig, egyedül a belénk rögzült kapcsolattartási kényszer az, ami hátráltat, néha próbálnánk internethez jutni, ez változatos megpróbáltatásokkal jár. Jó lenne tudni elfelejteni és letenni, ez egy offline offroad túra kell hogy legyen, kikapcsolsz, kikapcsolódsz, recharge a szó legnemesebb értelmében, amiből utána sokszorosan meríthetsz, a folytonosság megéri.

A táj változik, sivatag és meleg jön, a dűnék megszédítenek, próbáljuk fordulaton tartani a gépeket, persze mindenki elássa magát a homokban. Eszünk-iszunk újra, majd porvihar űz bennünket tovább, mindenki bebújik a közös buszba, de aztán felvesszük a harcot az elemekkel, sötétedésig muszáj a táborba érnünk. Különleges táborok ezek, meglepően jól felszereltek, fürdőszoba is van, jurta, benne ágyakkal, kifogástalan ágyneművel és árammal, nomád és mégis észrevétlenül kényelmes, kicsit jó feltöltődni a civilizációhoz szokott szervezetnek a saját komfortos hullámhosszára, úgy jobban és pozitívabban bírjuk a többi szélsőséges élményt.

Ránk szakad az ég, esik az eső, de ez is, mintha időzítve lenne éppen abban a pillanatban, amikor megérkezünk, persze lehet, hogy kísérőink egyben varázslók is, ez sokszor felmerül bennünk, és ezt a lehetőséget elvetni már soha nem tudjuk és nem is akarjuk.

Az idő kicsit lehűl, megnyugszunk és lepakolunk, vacsora jön, tészta a leggyakoribb zöldségekkel, tojással, hússal, nagyon jól esik mindenkinek.

Másnap indulunk tovább egy nagyobb kolostor felé.

A tájékozódás errefelé nem gyerekjáték. Utak hiányában a túravezetőink is sokszor a megérzéseikre támaszkodnak, hogy merre kellene továbbmennünk. A nagyon gyakori folyóátkeléseknél pedig olykor a helyiek segítségére van szükség, hogy aznap épp hol van járható gázló, hol nem merülünk markolatig a vízben. Ha valaki elrontja, semmi gond, kihúzzuk egymást, fejjel lefelé kirázzuk a motorból a vizet és megyünk tovább.

Azért időnként belegondolok, mit csinálnak itt télen, mi történik, úgy tudom nem sok minden, mindenki visszahúzódik a városba, nagyobb falvakba, betemet mindent a hó. Azóta eltelt egy fél év, és lélekben nem szabadultam Mongóliától, folyamatosan néztem, hogy mi történik, hány fok van, és ahogy a telet végigkövettem, láttam, hogy mínusz 30 fok is elég gyakran előfordul, ilyenkor nem sok mindent lehet csinálni, jól fel kell öltözni és gondoskodni az állatokról, hogy legyen mit enniük és meg ne fagyjanak.

Eljön a pillanat utunkon, amikor végre betérünk valódi jurtákba, olyan emberekhez, akik ott élnek. Igyekeztünk nem leesett állú turistaként viselkedni, furcsa lehet nekik, hogy bevonulunk fényképezőgépekkel az otthonukba, beülünk és szemléljük őket, de miért is ne, tudják, hogy csodálatosak és érdekesek, nyitottak ránk, szívesen megmutatják magukat. El kell fogadni minden ételt, amit kínálnak, nők a jobb oldalra ülnek, férfiak a bal oldalra. Három vagy négy ágy van elhelyezve a jurta falában, sokszor meglepően jól felszereltek, szekrény, tálaló, tévé, íróasztal, mindenféle van a jurtában, simán fűthető, téliesíthető, van parabola antenna, néha még számítógép is.

Kapunk egy egészen különös, zsíros-tejes kinézetű ételt, a legtöbben nem is tudjuk megenni, de azért udvariasan erőltetjük. Közben a helyiek mutatnak egy játékot, amivel elsősorban télen ütik el az időt. A cél természetesen berúgás, ami Mongóliában a lovaglás mellett szintén nemzeti sportnak tekinthető. Két férfi elhelyezkedik egymással szemben és kánonban egy repetatív énekbe kezdenek. Közben a kezükkel egy meghatározott verssornál bemutatnak egy-egy számot, melynek az összegét kell a következő verssorba beleszőni. Aki elhibázza az összeadást iszik. Aki többet hibázik, többet iszik, aki többet iszik többet hibázik, repül az idő.

Megy le a nap, kimegyünk megnézni a lovakat, ha akarunk fel is ülhetünk. Gyönyörű ló, egyszerűen sehol nem látni ilyen gyönyörű állatokat, mint Mongóliában.

Végszó

Mongólia szép, és – főleg nyáron – vonzó turisztikai célpont azoknak akik a még egyáltalán nem turistás helyeket keresik. Nem is elsősorban Ulánbátor, hanem a szinte érintetlen vidék, a tényleg végtelen Sztyeppe, a fennsíkok, a hegyek, az erdők, a nagy sós tavak.

Terepmotorozáshoz Mongólia valószínűleg a legjobb hely a világon. Akár hetekig is mehetünk egy irányba úgy, hogy az országnak még mindig csak egy kis részén jártunk és szinte nem találkoztunk más emberekkel. Akikkel viszont mégis, azok a legkedvesebb és -vendégszeretőbb népek, akiket messze elkerül a tömegturizmus, így hiteles formában tudunk bekukkantani a nyugati életformától radikálisan különböző mindennapjaikba. A nomád állattenyésztést változatlan formában gyakorló családokkal eltölteni 1-1 estét maradandó élmény. Hasonlóan azokhoz az éjszakákhoz, amikor a szó legigazibb értelmében a semmi közepén vadkempingezünk.

A motorozáson kívüli élmények mindegyike átélhető úgy is, ha a kísérő UAZ-ban utazunk, sőt, a túravezetőkkel így alakítható ki a legmélyebb viszony, a helyi slágerek kívülről való megtanulásának lehetőségéről nem is beszélve.

A mongolok régen elvetődtek Magyarországra is, ez volt az emlékezetes tatárjárás. Dzsingisz Kán idején a fél világot uralták. Ma már sokkal kevésbé harciasak, s ez kiváló alkalmat nyújt rá, hogy csaknem 800 évvel ezelőtti, akkoriban kevéssé baráti látogatásukat most mi viszonozzuk, persze jóval békésebb körülmények között…

Az idei túrára még van pár hely mind motoron, mind a kísérőautóban. Jelentkezés BenZsonál a +36305155534-es telefonszámon vagy a tura@tesztmotor.hu email címen.