Kékfehér Villámlás: Suzuki Inazuma 250F premier teszt

Szöveg: Kovács Tamás Képek: Zsíros István, KT

Anno a sima (naked) Inazuma nekem roppant szimpatikus kis motor volt – minden hibájával együtt. Egy mini B-King, a Király vonalaival, és a nagy elődök büszke nevével: Inazuma (Villám)! Egy igazi kis klasszikus egy olyan korban, amikor a kisköbcentisek mindegyike műanyaggal volt vastagon bevonva – vagy azért, mert robogó, vagy mert sportmotor(nak látszó tökéletes mindenes).

Na, az Inazuma 250-es mellett is felrobbant a plasztikbomba: megkapta a műanyagot rendesen. Emlékszem, amikor Milánóban először elsétáltam mellette, a véleményem egy határozott “ezt meg minek kellett?!” volt, és nem is voltam biztos benne, hogy lesz ilyen a hazai piacon. Most itt van, teljes életnagyságban.

Az alapmodell azt a jó tulajdonságát megtartotta, hogy nagyobbnak látszik, mint egy negyedliteres, és ez a “felruházott” F-re még inkább igaz. Tehát a nagymotoros érzés megvan a nyeregben (egy darabig – erről később), az meg már más kérdés, hogy hogyan sikerült rászabni a kosztümöt.

Tulajdonképpen máris itt a kényes téma, ami ízlés dolga, de arányosnak vagy harmonikusnak nem nevezném az Inazuma F vonalait, a bumfurdi fejidommal és – a már a nakeden is necces – első sárvédővel. Szerintem egy kicsit ázsiaiak a vonalak, legalábbis azokon a részeken, amelyek újak (az európaibb, békinges) nakedhez képest.

Ha meg is barátkoztunk a vonalaival (mert meg lehet), sajnos akkor sem lehetünk teljesen elégedettek a “hozzácsapott” részekkel: a plexi és a műanyag fejidom illesztései pontatlanok, igénytelenek, az egyébként hibátlan műszerfal (ragasztós) szivacsozása is ugyanolyan csúnya, mint a meztelenen.

Ha már itt tartunk, essünk túl rajta: a kipufogódobok felfogatásával sem csináltak semmit, maradt ugyanúgy a “kályhaezüst a krómon”, a szintén nem túl elegáns hegesztési varratokkal (lásd lentebb). Az, hogy a blokk alatt is ugyanolyan csúnya a kipufogórendszer, mint a nakeden, azért nem baj, mert itt már el lett rejtve az idom alá (nagyjából).

Kár érte, mert amúgy a dobok szépek (igen, mind a két oldalon van!), és a hangjuk is kellemes. De ez a felfogatás tényleg úgy néz ki, mint egy házilagos javítás… Mindezeket ellensúlyozza a motor gyönyörű (metál)színe, amely igazán gixxeresre sikeredett – aki a full feketét választja, az zuhanyozzon le a kenyérpirítóval!

Ettől függetlenül a formavilág még mindig kissé harmóniátlan: olyan, mint amikor egy lendületes (formájú) “csapotthátú” háromajtós autóból próbálnak ötajtós családi lépcsőshátút rarjzolni – általában nem sikerül. Ugyanígy van ez a motoroknál is: egy meztelennek készült gépet nehéz ízlésesen felöltöztetni.

,

A külsején túlmenően a legtöbb változást a kormány szolgáltatja, amely magasabb és egy kicsit szélesebb is (az ülés ugyanolyan magasan van). Érdekes, hogy egyébként a nakedeket szokták szerelni csőkormánnyal, és a túrásabb vasakat a kormányszarvas megoldással, de ez az Inazuma esetében pont fordítva van.

Furcsa is volt kezdetben a meztelenen, hogy nem “egyenes kormányos”; ezzel a kormánnyal az F még kényelmesebb, pedig már a Simazuma sem volt egy kínpad. Az állíthatatlan a 181 centimhez “majdnem jó”: 100-as tempó felett már egy kicsit görnyednem kellett, de ez csak a sportos hatást erősítette.

Ez a kerek százas tempó viszonylag hamar megvan neki, utána viszont már nem siet sehova (egészen maximum 140-ig). A baj ugyanaz, mint volt: száznál már majdnem nyolcezret fordul a főtengely percenként, ami hosszú távon kissé idegesítő, még úgy is, hogy a zavaró vibrációk elmaradnak.

A tipikus utazón, azaz hatodikban hatezernél még alig 80-nal megyünk, ami nem igazán passzol ehhez a túrázós szemlélethez. Éppen az F-betű miatt bíztam benne, hogy újragondolják az áttételezést, ha már – a városon túl, ahová így tökéletes – hétvégi túrákra is szánják a kis pénzből kreált új modelljüket.

Ebben a formában a túrázást csak a jobb szélvédelem (és a kényelmesebb kormány) szolgálja; én előre tuti megpróbálkoznék egy eggyel nagyobb lánckerékkel, még a nakeden is. Szerintem annyit nem veszítene a dinamikájából, mint amennyivel pihentetőbb lenne vele utazni…

Az ilyenekkel azonban nem árt vigyázni, mert a gyárban a (nálunk általában okosabb) mérnökök nem véletlenül kísérletezik ki az áttételt (is) úgy, ahogy. De egy próbát megér, hiszen nem visszaalakíthatatlan változtatásról van szó.

6 éve járok egy CBR125-tel, ennek következtében nagy reményekkel ültem a még egyszer akkora Inazuma nyergébe. A rövidke próbaút során a kényelemre nem lehetett panasz, ugyanakkor az ereje nem volt túl meggyőző, még a kis CBR-hez képest sem – azt a 10 lóerő plusz nem éreztem annyinak. Viszont a kategóriájához képest széles építésmód és az ülespozíció segít a nagymotoros érzést átadni. Szerintem ez a motor a városban tökéletes, de országúton a 90-100-as (kellemes fordulaton) utazó kevésnek bizonyulhat. Az ár/érték arányán túl tovább rontja az összképet pár elnagyolt (esztétikai) megoldás, de mindennapi (városi) használatra, most következő egyetemi éveimre tökéletes lenne… Már csak a GSX-R-es színek miatt is jól mutatna az egyetemi klub előtt… /Zsíros István

Tulajdonképpen nem égbekiáltó a probléma, hiszen a 24 lóerős sorkettes szereti, ha pörgetik, és nekem is jólesett húzni neki a váltóvillantóig (még az is van), csak hát a végtelenül lineáris gyorsulás befejeztével ugyanúgy zúg majd a motor, ha haladni akarunk – országúton, előzéshez már majdnem az ötszámjegyű tartomány kell.

Kunmadarasra a revüs kolléga, András érkezett a nyergében, és azonnal eszembe jutott, hogy “ez már jó túra lehetett az Inazumának”, miközben a gépet nem hiszem, csak az embert viselhetik meg a gixxeres színek mellé járó gixxeres fordulatok, legalábbis hosszú távon.

Mindezt a városban észre sem venni, csak a szűk áttétel miatt az tűnik fel, hogy milyen jól megy egy 250-eshez képest… Azért az autópálya kivezetőkön már (megint) leforog: érezni, hogy “csak” negyedliteres, a sztrádákat pedig jobban teszed, ha el is kerülöd vele – amúgy is, motorozni mész, nemigaz?

Márpedig motorozni azt lehet vele, a negatívumok mellett ugyanis a jó tulajdonságai is megmaradtak: a váltó mintajapán, a kuplung könnyű, a futómű jól hangolt, a hátsó fék átlagon felüli, az irányítása pont olyan könnyű, amilyennek gondolod – pedig a súlya nem könnyű, még öt kilóval nehezebb (187kg) a szintén nem túl pille naked verziónál.

A (túra)csomag ára másfélmillió forint. Ha azt nézem, hogy egy MT-125-ös Yamaha ennél drágább, akkor elfogadható. Ha a KTM felől nézem, és pont ennyiért egy 390-es Duke-ot is kapok (vagy 200-ast 1,11M Ft-ért), akkor nem elfogadható. A Honda CBR300R is csak tízezrekkel drágább, amiben a blokkolásgátló is benne foglaltatik.

TM Ítélet: az (alapáras) ABS sokat javíthatna az Inazuma F ár/érték arányán, de még csak nem is rendelhető hozzá – pedig passzolna hozzá… A GW250F egy nagyon jó kis mindenes, és továbbra is inkább a városba (vagy annak környékére) való, mintsem “falusi környezetre” (by BenZso), amit fordíthatnánk akár túrázásnak is.