Csatlakozz hozzánk
MPS SC Vintage

Ti írtátok

HCC (Hungarian Cross Country) Hó 2010

Olvasónk élménybeszámolója a negyedik komolyabb havas endúró túráról

Közzétéve

ekkor

MPS RAM MOUNT
ALPINESTARS OFF ROAD

Szöveg: Dervadelin Tamás

Motoros szezon, szezonvég, szezonkezdet. Ezek a fogalmak tulajdonképp ismeretlenek az endúrósok körében. Hiszen mikor másnak az idény már lezárul, az endúrósoknak csak annyit jelent: megváltoznak az útviszonyok…izé…az úttalan viszonyok…

Régóta dédelgetett vágyam, hogy eljussak az immár hagyományszerűen megrendezésre kerülő HCC Hó-ra. Persze a lelkesedés megingathatatlan volt, de mégis elgondolkoztam egy kicsit az ésszerűség határain, mikor beköszöntöttek a -10 alatti hőmérsékletek… A túrát a szegedi illetőségű, mindenki által csak Takinak ismert  elvetemült tervezi immáron negyedik alkalommal. A 2010-es évben a HCC (Hungarian Cross Country) Hó elkövetésére december 30-án került sor.

Bevallom, még 29-én is bizonytalan voltam a másnapi indulásomban. Nem számítottam ennyire hideg télre. Mindenesetre 30-án reggel mégis csak elkezdtem felölteni cross-páncélom és csizmám. A túra két helyről indult. Az első találkozási pont Gyálon volt, itt nyolc órára volt tervezve az indulás, hogy időben odaérjenek Dabas-Sáriba, ahonnan is 9:30-kor indult tova a csapat ladánybenei célig…majd innen ki-ki ahogy tud haza…

Na de ne rohanjunk annyira előre, hisz még csak a garázsnál tartottam és indítottam a kis Suzuki DR350-et. Azért esett a kis-Dokira a választásom a KTM 990 Adventure helyett, mert egy ilyen havas-jeges terepezésnél a 27 lóerő és a karburátoros, egyhengeres karakterisztika sokkal kezelhetőbb, mint a majd’ 100LE és a KTM-ektől ismert vadállatias teljesítményleadás. A KTM akkor is kipörögne alattam, ha csak közelítenék a gázkarhoz a kezemmel… A könnyebb súly pedig egyértelműen kellemesebb ilyen viszonyok között.

Szóval reggel fél hét, rugdosom a DR-t. Na nem úgy, csak szimplán berugós a lelkem. Ami abból a szempontból jó, hogy a terepezés előtti bemelegítés nagy része már meg is történik. És mivel aznap reggel a Suzi kissé megmakacsolta magát, kb. fél óra múlva már izzadtam is. Ekkor küldtem egy sms-t Viktornak, aki a Gyálon gyülekező csapat egyik tagja volt. Itt érkezett el a második “megtorpanásom” az egész gurulással kapcsolatban. Mindenesetre tovább rugdostam szegény DR-t és végül én győztem! Feldübörgött mind a 350 köbcentiméter. 🙂 Ezzel viszont olyan időveszteséget “szenvedtem”, hogy kénytelen voltam a második találkahelyig aszfalton döngetni. No, ez nem a legkényelmesebb, mivel ekkor kb. -10 fok körül lehetett és a rövidített végáttétel se segített sokat a komfortos utazásban. Végülis Dabas-Sáriban az egyik kereszteződésben futottam össze a Gyálról indult csapattal, akik terepen tették meg ezt a távolságot. Innen már automatikusan besoroltam a helyemre és megállás nélkül mentünk a második találka pontig: a már szokásosnak mondható hídnál lévő találkozón megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a túrára jelentkezett mind a 14 fő hiánytalanul ott volt!

A motorok sokszínűségét jelzi, hogy volt a csapatban a Honda nagy Africa Twin-jétől kezdve az épített MZ blokkos terepgépig mindenféle endúró. Itt nem töltöttünk sok időt és el is kezdtük a bemelegítést a csatorna mellett. Mivel nem volt kevés a talajvíz és a nehéz gépek által széttúrt anyagos föld megfagyott… És az óriási nyomvályúkban a néhol fél méteres víz felszíne is ezt tette.. Mindezt pedig eltakarta a ráesett hó, ezért ez a szakasz úgy nézett ki, mintha váltókkal teletűzdelt síneken mennél végig. A kormányzás tudatossága itt elérte a zéró szintet, hiszen a hó alatt megbúvó nyomvályúk arra vitték az első kereket amerre csak akarták és a ridernek ebbe nem volt sok beleszólása. Itt rá kellett jönnöm, hogy a keréknyomás az első és hátsó kerékben is túl magas. Az egyik rövid pihenőben, saccra leengedtem jó laposra. Szerencsére a kis-Doki mindkét kereke rendelkezett vak-szeleppel, így megtehettem büntetlenül ezt. Innen kezdve tulajdonképp már élvezni is kezdtem a havas terepezést. Az első kerék fogott a hátsó pedig az elvárásoknak megfelelően tolta előre a DR-t.

A csatornát elhagyva már normalizálódott a terep. Bár érdekes módon a letaposott úton való haladás volt a sokkal nehezebb. Mivel itt a letaposott, “össze-zömült” hóban nem tudott a bütykös gumi annyira belekapaszkodni, mint a friss hóba, ahol a kormányzott keréknek is volt oldaltartása. Ezért néhol az út mellett haladtunk és élveztük a “Dakar-feelinget”.

A fázásnak ekkorra már rég híre s hamva se volt. No nem azért, mert időközben megjött volna egy meleg front, csak szimplán a motorok terelgetése izzasztott meg minket. Így nem csoda, hogy egy-egy pihenőnél nem volt kellemetlen a majdnem megfagyott Ice-Tea elfogyasztása. Egyébként a pihenők beiktatása, azon kívül, hogy meg lehet osztani az addig szerzett élményeket, arra is jó, hogy az ember rendezze a felszerelését egy kicsit. Átázott kesztyű lecserélése, fel- vagy leöltözés és természetesen némi kalória pótlása.

Ahogy haladt előre a csapat, úgy váltunk egyre rutinosabbá. Kiismertük a havon motorozást és egyre gyakrabban és egyre bátrabban vágtunk bele egy-egy kihívást jelentő szakasznak. Persze a hófödte táj tartogatott egy másik fajta kihívást is, nevezetesen a tájékozódás problematikáját. Mivel a mindenhol fehér környezet egy kicsit meg tudja zavarni az ember tájékozódását, néha egy-egy pillanatra elbizonytalanodtunk, hogy merre is tovább.

Nem mintha ez megtörte volna a csapat lendületét, hisz egy-egy visszafordító alkalmával kellemes élményekkel és néha meglepetésekkel gazdagította motoros tudásunkat. Engem például egyszer a befagyott fék viccelt meg… Ugyanis akárhogy is tapostam semmit nem volt hajlandó fogni. Szerencsére az első problémamentesen működött, de ilyen csúszós terepen ezzel csak nagyon óvatosan lehet bánni, mert egyből blokkol és mászik el az eleje. Azért a tempó nem volt akkora, hogy ez problémát okozott volna, de megtanított arra is, hogy minden megállásnál kicsit megrugdossam a féknyerget, letakarítva ezzel az oda beékelődött jeget. Mindig ez a rugdosás. 🙂

Végülis szépen lassan, de biztosan közeledtünk a célunk felé. Taki bíztatásával, hogy vár ránk a finom ebéd. Megérkezvén Ladánybenére ezen ígérete be is igazolódott. Ezúton is köszönet a házigazdáknak, akik melegen tartották a kissé megkésett, de annál éhesebb csapatunknak a finom sült-csirkecombokat!

Kellett is a kalóriapótlás, hiszen jó néhányunkra várt még egy hazaút. A korai sötétedésre való tekintettel nem sokat időzhettünk pihenéssel. Itt gyakorlatilag már szétvált a csapat, ki-ki ment hazafelé. Volt, aki trélerre pakolta a mocit és innen már a fűtött kocsiban, átöltözve, száraz ruhában vágott neki az útnak… Irigykedtünk is rájuk rendesen, de ez van, amikor az ember “lábon” jár mindenhova… Két KTM-es (Talajmarók), Viktor (XR400) és egyetlen quados kollégával úgy döntöttünk, hogy amíg lehet, terepen megyünk visszafelé is.

A csapat majdnem Gyálig össze is tartott. Itt már jól jött a quad erős világítása, mert erősen ránksötétedett. Ebből kifolyólag úgy döntöttem, innen már aszfalton megyek hazáig. Nagyon örülök, hogy végülis a lustaságot és kényelmet félredobva nekivágtam a HCC Hó 2010-nek. Sok tapasztalatot lehetett szerezni, mind motorvezetés, mind az emberi segítőkészség terén. Egy terepmotorozásnál soha nem az a lényeg, hogy ki lesz az első, hanem hogy együtt érjünk célba…a  közös élmények. A terepen nincs sokkal erősebb vagy sokkal gyengébb motor. Sőt, egy kisebb köbcentis, könnyebb motorral – főleg ilyen körülmények között – talán még egyszerűbb és élvezetesebb lehet a haladás. Éppen ezért minden elismerésem Infatry-nak, aki a csapat egyetlen nagy endúrójával teljesítette a távot! De gratulálok mindenkinek, mert tényleg nagyon kemény, de nagyon jó móka volt. A quados kolléga állapította meg: “nem semmi miket műveltek itt 2 keréken!”

HCC Hó 2010 – menet közben

És még egyszer köszönöm a szervezőnek a túrát és a finom ebédet is és mindenkinek a részvételt.


További info a túrával kapcsolatban: www.takacsek.hu

MPS ALPINESTARS 2017
MPS AUTOMAG

Comments

comments

Hirdetés

Trending