10 sor Bitter Sándorról

Arra gondoltunk, hogy ennek a tragikus hétnek a végére összeszedjük a szerkesztőségünkhöz közel álló Bitti eredményeit (ami nem is marad el) – aztán olvastam egy posztot a közösségi oldalon – amit meg is osztottunk -, amiben a szerzője 4 sztoriban foglalta össze a Bittivel való kapcsolatát. Ez a 4 rövidke történet azonban jóval túlmutatott ezen: mindenki megtudhatta, hogy milyen ember volt Bitter Sándor.

Én is ezt fogom tenni, felidézem – mondjuk 4 – találkozásunkat, amiből tán kiderül majd, amit mindenki tud: hogy milyen hatalmasságot veszítettünk el.

Először még simsonos koromban, közvetlenül az első TT-je után, 2006-ban találkoztam vele a vörösvári találkozón. A Pilisi Sólymok meghívták, hogy meséljen a – túlzás nélkül – hőstettéről. Most nem is ez az érdekes, hanem hogy – a Halálfutamról hazatérő félistenként – ült a sörpadon együtt a “plebs-szel”, az egyszerű motorosokkal, és órákig mesélt nekik. Ráadásul a program végeztével szintén órákig boroskólázott a szervezőkkel, nem sietett sehova, szívesen bratyizott mindenkivel. Nem volt idétlenül túlöltözve, farmergatya-sportcipő, olyan igazi fasza gyereknek nézett ki, mint amilyen volt is.

Ja, és magyar címert viselt a sisakján, mint a nemzet harcosa, aki a csatába indul – ez mindig is rettentő szimpatikus volt.

Aláírta a tesóm AGV bukóját, még azt is odavéste, hogy GSX-R1000 K5 – ezzel ment a TT-n, állítólag ez is maradt a kedvenc típusa. Példakép volt már akkor, és már előtte is – nem gondoltam volna, hogy évekkel később meghív az otthonába.

Pedig pontosan ez történt, amikor a szakdolgozatom mélyinterjújához kerestem alanyt, és mindenek előtt mindenkivel szemben kedvenc versenyzőm, a laikusok számára is érdekes Bitter Sándor jött szóba. Nem volt egyszerű, mert épp nemrég “rakták össze” a kórházban (századszorra) – de elvállalta. Előbb viszzamondta, de felhívott, hogy menjek mégis: legyőzte a fájdalmait (miattam!), mint tette azt meg számtalanszor élete, pályafutása során, sokkal nagyobb célokért.

Nagyon jó anyag (5-ös) lett – hamarosan szerkesztett formában olvashatjátok -, ezekkel a sorokkal kezdődik:

Ez egy Ady-vers (A Tűz csiholója) első két sora. Nem én találtam, hanem Bitti mesélte, hogy kapott egyszer a szurkoló DVD-t, ami ezzel az idézettel kezdődött – és hogy milyen jól esett neki. Már akkor is hátborzongató hatású volt, de most hirtelen – mert nagyon hirtelen – minden egyes betűje még súlyosabb lett…

Amikor nála voltam, megdöbbentett, hogy milyen közvetlen, milyen szerény, és milyen szerény körülmények között képes élni Magyarország legbátrabb sportolója.

Egyszer csak csörgött a telefon, BenZso hívott, hogy felülök-e három körre a Bitter mögé a Hungaroringen – mert ő biztos nem fog :) Ez annyira fergetegesre sikeredett, hogy már számtalanszor elmeséltem – itt és most csak annyit erről, hogy ugyanaz a Tűz égett benne még ezen az örömmotorzáson is, mint “egyébként”, az utcai versenyeken – elképesztő. Ez most nem valami költői túlzás, hogy magasztos legyen a cikk, vagy ilyenek – ez így volt.

Éppen ezért – megmondom őszintén – nem tartottam a legnagyobb ötletnek, hogy a nem sokkal ezután megrendezett TesztMotor Tréningen Bitti legyen az egyik instruktor. Nem voltunk benne biztosak, hogy lesz hozzá kellő türelme, mert hát nem igazán versenyzőpalánták jöttek hozzánk. Nem lett igazunk: bombasiker lett a Bitter-féle kakucsi motorozás, az emberek imádták! Na jó, tényleg nem mindig volt türelme bevárni a többieket, de mindenki imádta a stílusát, és emlékszem, mindenkit vitt maga mögött, aki csak fel akart (mert) ülni mögé – ők hasonlóan életre szóló élménnyel távoztak, mint én a Hungaroringről.

DennyM nem ért rá, azért jött Bitti – azóta már mind a ketten odaát oktatják az oda érkező motorosokat…

És mondanom sem kell, a Tűz akkor is ott lobogott benne: “na, mi lesz már, nem motorozni jöttünk?!” Erre bizonyíték a képekről és poszterekről ismerős TT-tekintet:

És nyomta, nyomta egész nap, a testes Busával a szűkös gokartpályán – a Suzuki aljából meg már fogyott a sárga műanyag. Én meg, a táposzsák, az 500-as Hondával…lejöttem a pályáról, elkezdtem elemezni a hibáimat, eltartott egy darabig – de Bitti megunta:“Tomi, sok a szöveg, húzzál vissza motorozni a pályára!” Persze hogy igaza volt: menni kell, menni és menni – és utána elemezni. Aztán megint menni…

Menni kell – de neki nem így kellett volna elmenni. Kegyetlen volt vele a sors, amiben annyira bízott, és “a Főnök” is elbánt vele, akiben annyira hitt…

Pedig sokszor segítette őt át, mindenen. Később már én is próbáltam táplálni a Tüzet, mert a példaképből cimbora lett – és ez nagy dolog, kevés ilyen van az életben!

Az említett szakdoga vége felé több Drapál-párhuzamot is vontam Bittivel – sajnos lett egy újabb, a legfájdalmasabb: “a magyar sportélet pótolhatatlan vesztesége”

Kicsit több lett, mint tíz sor, de BiTTi is több volt, mint motorversenyző.

“Készítettek rólam magyarok, kinn a Man-szigeten egy videót, ami egy Ady-idézettel kezdődött: „Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek”. Megható volt, hogy az én nevem alatt olvashatók ezek a sorok. Ez azóta a mottómmá is vált egy kicsit. Aztán akad egy ilyen mondhatni vagányabb életfilozófiám is, ez a Live Fast & Play Hard (élj gyorsan és játssz keményen). Egyébként ez a Laci bácsi fiának, Szabó Attila egyik kedvenc kanadai kocsmájának kapujára volt kiírva…”

“- Emlékszem, Drapál Jánosnak is feltette a róla szóló könyvben Vörös János szerző ezt a kérdést: nehéz embernek tartod magad?

– Én nagyon. Persze. De a barátaim is annak tartanak. Így fogadtak el. Mindenképpen igaz, hogy nem vagyok egy egyszerű eset. Viszont még egyszer szeretném kihangsúlyozni, hogy tisztában vagyok vele, hogy messze magasan, egy űr választ el minket az említett legendáktól. Drapálék annyival nagyobb kvalitású versenyzők voltak – nekem csak az akaratom van meg. Meg nyilvánvalóan van valami tehetségem is a dologhoz, hogyha ennyit elértem, de hogyha számszerűsíteni kellene, akkor hatvan százalék az akarat, és negyven a tehetség. Ez fontos, ez vagyok én”