Ti írtátok

Ilyen ma motorosbalesetet szenvedni Magyarországon – 2. rész

Ígéretemhez hívem leírom a baleset után megtapasztaltakat. Az első részben a baleset utáni pillanatokról olvashattatok. Itt a műtétről és a kórházban történtekről írok, az első rész borzalmait folytatva...
EuroMotor
Faster2

Szöveg, képek: Csapó Zoltán Zsolt – a szerző levelét változtatás nélkül közöljük
– előzmények: az első rész ITT olvasható

Fekszem továbbra is a folyosó hűvös hangzavarában. Agyamban arra gondolok, kell nekem az a kis kék színű hordozó majd, amikor gyógyulgatok a műtét után. Bal lábamon a szétnyírt aláöltöző, alatta egy bucira dagadt lábszár, ami egy darabban lüktet és mintha szét akarna robbanni. Az oldal irányú mozdítás felejtős, mert azonnal jön a pengeéles fájdalom.

Telefonom szorongatom a mellemen és Görög Csabával kontaktolok a szoboszlói HD szerviz vezetőjével. Csabának köszönhetően segítenek behozni az út széléről a motorom, megnyugszom, „Trakesz” is biztonságban mostantól. Le a kalappal az egész napos segítségéért! Ezúton is köszönöm!

Várom a sorsom, de már nagyon fáj… Az agyamban vetítem a filmet non-stop, mi és hogyan történt az úton, mit és melyik irányba lehetett volna esetlegesen korrigálni a szituációmban. Újból és újból rájövök, hogy még mindig nem értem az „okozóm” indítékát, tettét, cselekvését…

Aztán lapozok, mert hallom a nevem a folyosón. Hozzám lép egy betegkísérő és már tol is a nekem fenntartott helyemre. Nézem megint a plafon neonjait, liftezünk és megérkezünk egy nagyon hosszú folyosóra. Jön egy nővér, nézi a kórlapom, – ahhha, maga is motoros -, Zoltán? Mondom igen, kényszeredett mosollyal. Van már „egy” a kórtermében, elé fordultak nem rég és behozták megfigyelésre. Szisszentek…

Magával mi történt? Jön a válasz tőlem: leszorítottak! – és már gurultunk is megint tovább. Befordulunk egy kórterembe, látom a zöld táblácskán krétával a nevem kiírva az ágyam felett. Amikor áttettek az ágyra nagyon közel voltam, hogy elájuljak a fájdalomtól, kicsit lemaradt a bokám a lábszáramtól!


Körülnézek, öten vagyunk a kórteremben, vacogok az ágyon, pedig tuti nincs hideg. Üdvözölnek a fiúk. Mindenki szól, köszöntjük egymást és gyorsan mindent el kellett mesélnem. Én is visszakérdezek, mi történt velük? Az egyik fiatalember tanulmányozta az ékszíj és annak tárcsája közti nyíróerőt az ujjaival, másiknak csípőprotézis csere lesz holnap, egyikőjük szintén lábszár műtétes volt, komoly fém csavarok álltak ki a fáslizott lábából, a mocis társunk pedig halkan szenvedett az ágyon. Dél óta nem ettem, nem ittam, ki voltam száradva. Nővérke elismerően helyesel, hogy jó az előkészítésem, hogy nem kajáltam tele magam éppen délután…

Próbálok beleilleszkedni a kórterem rendszerébe. Segítettek a többiek szétpakolni a holmim, én közben tekergetem a fejem, nézelődök és dobol bennem továbbra is, MIÉRT?? Aztán jönnek a nővérek, mindenről kifaggatnak allergia, gyógyszerérzékenység stb. kapom az infúziót, egy fájdalomcsillapítót és kérdés nélkül megint neki állnak vetkőztetni egy nagy meleg vizes lavórban úszkáló szivacs kíséretével. Mondom magamban, már megint ez van, kérdés nélkül nekem esnek??

Rám adják, beletornáztatnak, óriási rutinnal a hátulgombolós kis műtős rucit és végképp elfogadom a sorsom, hogy biza, elkerülhetetlenül, jóváhagyásommal „megbicskáznak”. Remegek tovább az ágyon, eltelik újabb két óra, és jön egy zöld ruhás, hajhálós, műtős, 30 körüli srác. Közli teljes természetességgel, hogy menni kell, biccentek némán elfogadva sorsom és már tol is ki a szobából. A többiek a szobában biztatnak és szerencsét kívánnak. Liftezés, kanyargás, fotocella ki és azonnal megüti a fülem a belülről hallatszó zeneszó.

Odalép hozzám Erika, aki az altatásomért felelős. Bemutatkozik, csak a hangját hallom és a szemeit látom. Az aznapi sztorimhoz képest akkora felüdülés volt zeneszó közben hallgatni a hangját és látni a szemeit, hogy teljesen elmúlt legalább két másodpercre a remegésem. Elmeséli részletesen az altatás és a gerincbe adott érzéstelenítés közötti különbségeket és, hogy mit tanácsol nekem. Én bólogatok, mint a Lada kalaptartóján az a bizonyos kutya és rájövök, hogy a gerincen keresztüli érzéstelenítést választottam…

Azt hiszem Erikának ott bármit elhittem volna, olyan nyugalom és gondoskodás áradt a hangjából. Kaptam valamit a vénámba és érzem, hogy bódít. Beszélgetünk, mi történt, mesélek a motoromról és előjöttem egy fura kérdéssel. Kérhetek füldugót, mert nem bírom ezt a fajta csatazajt!?? Az egyik rezidens srác röhög és előáll valami vatta szerű anyaggal. Meggyúrja nekem és megkapom őket a helyükre. Kabala cucc vagy mi! 🙂

Lefertőtlenítik a lábam combközépig, szól a zene, bulizok magamban, sóhajtok akkorát, hogy azt bármelyik ipari porszívó irigyelhetné és már ültetnek is fel. Tapizzák a gerincem, mondják, hogy lazítsak…

Magamban, aha, laza vagyok biztosan! Érzem a tűt és a folyadék nyomását. Visszafektetnek, megint kapok valamit a vénámba és gyülekeznek a dokik az asztalhoz. Oldalt a monitorokat nézem, előttem a zöld lepedő, hogy ne láthassam a műsort majd és érzem, hogy „megjöttem”, nem érzem a lábam. Elkezdődik a műtét, hallom a hangokat, bebódulok.

Magamhoz térek, előre semmit nem látok, csak felfele, és oldalt a monitorokon a röntgenképet lábamról. A képernyőn világos szürkében a csontjaim körvonala, amiben feketéllenek egy – kettő-hat-nyolc – csavar vagy szeg vagy mi. Látok még fémeket ezen kívül is. Azt a…! Magamban megindítok egy válogatottan cifrát, káromkodok.

Nézelődök, hallgatózok, megint jön Erika, rám néz és a vénám felé nyúl, megint kiiktat a szerrel. Furi rándulásokra és tompa zajokra ébredek, amikbe minden alkalommal belerándul a testem is. Látok magam felett a térdem magasságában egy kezet és egy fém szárat. A száron egy fém sonkát húzkod le-fel a doki serényen a vason, a mozdulat végén puffanással kísérve, közben oldalra nézek és látom a velőszegem becsapkodni a lábszárcsontomba a monitoron, milliméterről-milliméterre. Ez már sokk volt.

Kinézek jobbra hátra, amennyire tudok, keresem Erikát, „őrangyalom” azonnal érti, megint fölém hajol és kapom vénámba a cuccot, elfáradtam azt hiszem. Kicsit később magamhoz térek megint, de már végeztek a műtéttel akkorra. Még mindig buli hangulat van, szól a zene. Tíz órától hajnali egyig a bal lábszáram átváltozott az ismert „élő szövet, fém vázon” kiállítási tárggyá. Visszatolnak a kórterembe, letesznek az ágyra, betakarnak, folynak a könnyeim és csendesen elalszom.

Egyszer csak hirtelen fény, zörgés, hangos beszéd, jövés-menés a kórteremben. Beindult a hajnali rutin. 4 óra 50 perc! 🙂

Lavórokkal rohangálnak a nővérek, mosdatnak mindenkit, akit kell, engem is elővesznek, érzem a gondoskodást részükről, lepedőt cserélnek alattam, törölgetnek. Bemutatják a kacsa használatát, stb. Hirtelen elhagyják a fedélzetet, elkészült mindenki, tovább állnak. Az időpont azért ennyire korai, mert szerintem a két nővér 5 ember dolgát végzi és muszáj nekik korán kezdeni, hogy a műszakváltásra elkészüljenek…

Én végig aludtam szinte az egész délelőttöt, egyedül nyolc órakor az orvosi vizitre ébredtem fel, ami szinte egybe esett az első reggeli bemutatásával is számomra, no az mindenképpen említésre méltó, azt gondolom. A mellettem lévő kis asztalomra kapom a kis papírtálcára fóliázott két szelet kenyeret, mellette egy mini vaj fele és két szelet parizer. Az egész pakk vastagsága kb. 2cm de Áfa nélkül! 🙂

Olvasom rajta az írást: „Könnyű vegyes II”! Röhögök hangosan, „mert há” ez mégis csúcs:


Megint bealszok. Soha nem tudok fényben aludni, de ezalatt az öt nap alatt megtanultam ezt is. Komoly ritmikus zörgés jön egyre közelebb a folyosón, amire ébredek, kamillázok kifelé a folyosó irányába, hogy mi lehet ez: aztán látom, egy srác nagy, alumínium bódés kocsit tol nagy nehezen. A felépítményen látható, hogy becsülten 1965-ben gyárthatták és a kerekei istentelenül zörögtek, csattogtak. Megjött az ebéd. Tálcán, két számomra meghatározhatatlan fémből készült, fedővel letakart tartóedényben, kis leves és a második fogás, ami egyenesen maga a gasztronómia csúcsa volt, (irónia) kutyatányérban szervírozva. Félreértés ne essék, katona is voltam, nem esik nehezemre a nomád sátorozás sem, de a tálalóedény tisztaságára háklis vagyok. Magamban, csendesen rájövök, hogy ez nem a Hillton, leesik, dagadt itt biztosan nem leszek.

Délután tértem magamhoz az alvásból újra. Hatott még Erika varázskoktélja bőven. Kitekintve a folyosóra egy idős nénit látok elhaladni az ajtónk előtt a járókeretével. 25cm/perc sebességgel hasított arany szíve. Óriási respekt neki, hiszen ő már tud legalább menni, én meg itt tespedek az ágyon.

Tekergetem, jegelem, finoman rakosgatom a lábam, próbálom a megfelelő pozícióba állítani és alszom és alszom és alszom.

Szobatársaim, akikkel együtt voltam, 50-65 év közötti, komoly tájszólással beszélő környékbeliek voltak. Jó volt őket hallgatni, történeteiket a családról, életükről és nevetni saját magunkon néha „alkalmi bénaságunk” miatt. Kialakult az is, hogy akinek a lába volt jó, az tudott menni büfébe nekünk, akinek meg a keze volt jó az meghámozta az almát, narancsot a másiknak, így kiegészítettük egymást, összedolgoztunk.

El kell mesélnem, hogyan jártam az első mosdólátogatásom során…

Eljött a nagy pillanat, első lábra állásaim egyikén, egy járókeret segítségével megindulok a WC irányába. Bal lábszáram befáslizva, előre lógatva, minden biccenésnél éles fájdalommal jelzi, hogy haladunk, a friss műtétes lábnak az egylábon ugrálás nem biztos, hogy ideális, de ez van. Besasszézok, beugrálok a helyiségbe, kinyitom a wc ajtót és benézek. 70 cm széles a beálló és két lépésnyire belül, egy gyerek magasságára épített wc néz szembe velem, ami rendkívül alacsony és tiszta kosz! Hmmm… Tehát vagy tolatsz vagy szemből mész neki a tornaszernek, belül forgolódni nem tudsz és mélyre fogsz ülni. Konstatálom, hogy dupla lesz a meló, mert először szemből be kell egylábon ugrálnom, hogy a steril törlővel letudjam törölni az alkalmatosságot, aztán kitolat, megfordul és visszatolat lesz a forgatókönyve a projektnek. Beugrálok, gondosan letisztítom, tolatva kiugrálok, megfordulok és egyensúlyozok szépen tolatva, két oldalt kapaszkodom az ajtófélfákban, igyekszem nem letenni a frissen műtött lábam a gondolhatjátok milyen padlóra.

Érzem, hogy elérem a porcelánt, behajlítom még inkább a jobb lábam, amin állok és szépen huppanok a csészére. Leérkezem és abban a pillanatban elindult a Kentuckyi Derbi alattam! 🙂 Egy rodeós bika kiscserkész volt a csészémhez képest, ugyanis a szélrózsa minden irányába mozgott és pillanatra úgy éreztem, ha itt eldőlök az nagyon csúfos lesz! 🙂 A csésze önálló életre kelt alattam mivel nem volt lerögzítve! 🙂 Öt másodperces balanszkeresés után beáll alattam a tornaszer! 🙂 Elképedve, tágra nyílt szemekkel, lüktető lábbal konstatálom, hogy béke van és itt bizony meg kell dolgozni a lehetőségért! 🙂

Az intimitásról annyit, hogy ha valaki benyit pont akkor a wc-be, az látja, hogy egy szerencsétlen fiatalember, előretolt befáslizott lábbal a wc-n széttárt lábakkal, az ajtófélfákba kapaszkodva, tágra nyílt szemekkel próbálkozik a trónon! 🙂

Visszafelé röhögtem út közben kínomban és végig gondoltam, hogy mindezt egy baleseti sebészeten? Arra a wc-re egy egészséges ember is gürcösen ül le, nem egy frissen műtött… Na mindegy. Aznap délután látom, hogy egy Hölgy azzal a kék színű kerekes járókerettel dolgozik a folyosón, amit kinéztem magamnak korábban. Azonnal támadtam: a nővért kérdeztem, hogy az a kocsi, hogyan tud gyakorlásom tárgyává válni??

Elmondta, hogy közös az a ló, úgy-hogy „ha arra járok” használhatom. Kinyomoztam, kinéztem a folyosón az illetékes kórtermet, ahol kerekes kis keretem parkolt. Wazzz! A folyosó túl oldala. Ez legalább 40 m oda és ugyanennyi vissza, ez jelenleg maratoni távnak számít nekem.

Hmmm… Erőt gyűjtöttem és nekiindultam az útnak. A járókeretem ott hagytam helyette és a gurulókerettel tértem vissza cirka tizenöt perc múlva. Lihegve, kimerülten, fájdalommal telített lábbal estem az ágyra de megnyugodva, hogy megvan a kiszemelt eszközöm! Később állítottam a fékeken, feszesre hangolva őket és onnantól az ágyam mellett parkolt és velem dolgozott, hazajövetelem napjáig.

Ez volt röviden az eltelt öt nap krónikája. Leírtam a megtapasztaltakat, hogy értsd, tudd, hogyan zajlanak ezek a dolgok. Vigyázz magadra és társainkra az úton, gondolkozz előre, reagálj és védd magad az úton. Jó lenne elérni egyszer végre azt, hogy NE VALAMIFÉLE TÚLÉLŐPRÓBA LEGYEN A KÖZÚTI KÖZLEKEDÉS MOTORRAL, mert elfelejtenek észrevenni az úton!

Amit kérek tőled a felszedett kórházi tapasztalataim alapján: legyen nálad mindig készpénz. Tegyél bele a forgalmiba vagy bárhova egy húszast legalább, mert bankkártyával ha mozgásképtelen vagy, nem mész semmire. Éhezni fogsz és nélkülözni kp nélkül egy kórházban. Legyen nálad olyan kis bicska, (vagy kanálgép) amin lehetőség szerint van villa. A kajához adott bóvli minőségű műanyag eszköz használhatatlan és baleset veszélyes. Legyen nálad fájdalomcsillapító, mert hidd el nekem az kincs ha esemény van és komoly fájdalom ha nincs. Legyen egy kis tasak nedves törlőkendő a megfelelő higiénia megtarthatósága érdekében. Ezen tárgyak mérete, helyfoglalása nagyon kicsi. Komoly jelentőséggel, funkcióval bírnak, amikor kiszolgáltatott helyzetbe kerül az ember.

Mindenkit kérek, figyeljen magára, társaira az úton. Behatóan ismerje mindenki meg saját és motorja korlátait. Ha szükséges, induljon meg az első vezetéstechnikai tréner irányába és ne sajnálja az időt a gyakorlásra. Engem ez a tudás nagyban támogatott a baleset során, sokat tudtam menteni és stabilan manőverezni „traktorommal” ennek hála. A baleset és következményei még inkább megerősítettek hitemben, hogy a Motoros Érdekképviseleti Központ és a Motorosbiztositas.hu tevékenységét, amit én viszek, szolgáltatásit tovább kell építenem, mert óriási szükségünk van rá a saját és jogbiztonságunk érdekünkben.

Külön köszönöm a kórház személyzetének a gondoskodó munkáját és kitartást kívánok nekik a jelenlegi helyzetükben!!

Comments

comments

MPS RAM MOUNT
KTM
MPS APRILIA
MPS Kawasaki Banner
MPS-Biltwell

Hírlevél feliratkozás